Talán már mondtam nektek, talán nem, Velencétől nem messze (nem a csónakos-vizes, hanem a tavas Velencétől, ahol Botond lakik), nem csak mező van, hanem erdő is! Az erdőben meg persze fák, a fák közt állatok, amelyeknek hol nagyon jó a dolguk, hol meg bizony nélkülöznek...

Tavasszal és nyáron szép nekik az élet, hisz minden csupa zöld, langyos a levegő, a dús lombok megfogják a szelet, megszelídítik az esőt, no és mindegyikük bőven talál magának rágcsálni, ropogtatni, nyammogni és csámcsogni valót. Ám amikor megsárgulnak a levelek, hűvösek lesznek a nappalok és csípősek az éjszakák – vagyis ősszel -, már nincs lédús gyümölcs a fákon, bokrokon, kövér kukac az avarban vagy a kéreg alatt. Sokan ezért közülük délebbre, messzi, melegebb vidékekre indulnak, vagy ha maradnak is, már téli szállásukat rendezgetik, a nagy szundira készülnek, teli pocakkal akarják átaludni a telet. Csak kevesen vannak – madarak és négylábúak -, akik felveszik a küzdelmet a hideggel, hóval, a hosszú és sötét, fagyos éjszakákkal kinn a szabadban, ahol a csupasz ágak közt fütyül a szél.

Ágasbogas, a fiatal szarvas is jókedvűen szimatolgatott a langyos, májusi szélben, amikor is valami furcsa, erős, egyszerre kellemes és kellemetlen illat férkőzött az orrába.
- Hát ez meg mi, Mama? - kérdezte bizalmatlanul, közelebb húzódva anyjához, a fák árnyékába.
- Ez? - kérdezte a szarvastehén, magasra tartva nedves orrát. - Ez az erdőkerülő ember. Pipát szív, azt érzed.
- Mit csinál ez az erdőkerülő?
- Járja az erdőt-mezőt, figyeli a fákat meg az állatokat, vigyáz a rendre. És télen ennivalót hoz nekünk, amikor a legjobban éhezünk. Ha télen nem tette volna, én sem tudtalak volna szoptatni téged. Nem kell barátkoznod vele, de félned sem kell tőle. Érted?
- Értem – felelte Ágasbogas, még egyszer beleszippantva a furcsa, könnyű füstbe, és felidézte magában anyja tejének finom, édes ízét... 

Eltelt a tavasz, eltelt a nyár is, Ágasbogas már a maga útját járta az erdőn, maga kereste meg a táplálékát. Tudta minden csapás, ösvény helyét, tudta merre járnak azok a fura, büdös és hangos dobozok az erdőn átvezető széles utakon, amelyeknek éjszaka úgy világítottak a szemei, hogy egészen elvakították azt, aki beléjük nézett, és azt is tudta persze, hogy hol áll az erdőkerülő háza. Néha látta is őt, amint hol gyalog, hol egy olyan dobozzal járja az erdőt, hoz-visz dolgokat, vagy felszedi a vasfogakat, amik megfogják és nem eresztik azok lábát, akik figyelmetlenül beléjük lépnek. Nem félt tőle, de nem is barátkozott vele, mindkettőjüknek megvolt a maga dolga. Ágasbogasnak például az, hogy minél többet egyen, minél jobban kigömbölyödjön, mert érezte a csontjaiban, hogy koplalós hónapok, ínséges idők jönnek. 

Amint a hó lehullt, Ágasbogas megtudta, milyen jó dolga is volt a megelőző télen, amikor még az anyja is szoptatta! Az édes tej bizony nagyon finom volt, jólesett a hideg, fehér takaró alól kikapirgált, vézna és íztelen fűcsomók mellé, most viszont minden falatért magának kellett megküzdenie! Azután pedig, hogy a hó tetejére egy éjszaka még vastag jégkéreg is hízott a fagyos esőből, már járni is kín volt. Összeszabdalt, vérző lábbal rágcsálta a fakérget, annyira éhes volt néha. Aztán újra feltűnt az erdőkerülő... 

Egy nap bepöfögött a nagy rétre a büdös és zajos dobozán, aminek a hátuljában mindenféle fákat hozott, és kopácsolni kezdett. Ott zajongott egész álló nap Ágasbogas kedvenc tisztásán, úgyhogy ő el is menekült messzire, csak alkonyatkor merészkedett vissza. Egy fura szerkezetet talált ott, hasonlót az erdőkerülő házához, csak ennek nem volt oldala. El sem tudta képzelni, mire lehet jó az ilyen.
Másnap az erdőkerülő ismét megjelent, de most nem kopácsolni jött, hanem friss, illatos szénát, ízes magokat hozott, és mindet beletette egy fekvő valamibe, hogy ne a földön heverjen, aztán elment. Ágasbogas sokáig csak messziről figyelte a rengeteg ennivalót, nem mert odamenni, de azután csak győzött az éhsége! Aznap degeszre ette magát abból, amit az erdőkerülő hozott. 

Így ment ez ettől kezdve, az erdőkerülő rendszeresen megjelent, és ennivalót hozott, Ágasbogas és még páran – szarvasok, őzek – pedig belakmároztak belőle, Így akkor sem szédelegtek az éhségtől, ha semmi ehetőt nem találtak az erdőn, és egészen jól elviselhető lett számukra a hideg.
A tél közepén aztán egyszer csak borzalmas vihar csapott le az erdőre. A fiatal fák hajladoztak, az öreg, vastag törzsek pedig nyögtek és recsegtek, innen is, onnan is pattanások, roppanások hallatszottak. A vad szél hatalmas ágakat tört le, vén tölgyeket forgatott ki a földből, miközben ordítva vágta a havat a reszkető állatokhoz.

Másnap az egész erdő úgy nézett ki, mintha egy óriási vaddisznó gázolt volna át rajta, mindenfelé csak romok, letört ágak, meredező csonkok, égnek forduló gyökerek látszottak. Ágasbogas elcsigázva vánszorgott az etetőhöz a tisztásra, de az bizony csúfosan festett! Egyik oldala megrogyott, teteje félrecsúszott, gerendái egyike-másika a földön hevert, ennivalónak pedig se híre, se hamva nem volt, messze hordott mindent az orkán.
Ágasbogas csalódottan álldogált, majd fülelni kezdett, mert a csikorgó fagyon át halk pöfögést hallott. Az erdőkerülő lesz az! - csillant fel a szeme, és ha embergyerek lett volna, biztosan megnyalja a szája szélét, ahogy az ételre gondolt. Csendben visszahúzódott a fák közé, onnan figyelt.

Megjött az ember és kiszállt a dobozából. Vastag, élénkpiros sálat hordott a nyakában, mert hát szikrázott a hideg, majd dörmögve körbejárta az etetőt. Azután rágyújtott arra a micsodára, amiből a fura szagú füst máskor is előbodorodott, és mindenféle csuda dolgokat vett elő. Ahogy Ágasbogas gondolta, ezekkel szokott régebben kopácsolni meg berregni. Egy perc múlva neki is állt helyrehozni a kárt, nagyot nyögve felállította az etető egyik lábát, kitámasztotta valamivel, aztán fogott egy fadarabot, felállt egy másikra, és kopácsolni kezdett. Ekkor óriási reccsenést hallott Ágasbogas (majdnem elszaladt ijedtében), és az egész szerkezet hirtelen eldőlt...
Ágasbogas csak állt, várta, hogy az erdőkerülő előkerüljön a diribdarabok közül, de az csak nem bukkant fel. Lassan közelebb óvakodott - evett is volna már, kíváncsi volt, mi van -, és egyszer csak meglátta a piros sálat. Ott hevert a földön az ember mellett, aki egy vastag gerenda alatt feküdt csukott szemmel, a lába furcsán kicsavarodott, és meg sem moccant. 

Ágasbogas érezte, hogy valami baj van, de elképzelni sem tudta, hogyan tudna segíteni. És hogy egyáltalán kell-e? Aztán belátta, ha az erdőkerülő a legnagyobb fagyban, szélben is hordta nekik az elemózsiát, úgy illik, hogy ő se hagyja cserben. De mit csináljon? Szólni kellene a többi embernek, hogy baj esett, gondolta. De hogyan szóljon, ha egyszer nem tud embernyelven beszélni? Akkor arra gondolt, hogy a többi ember akkor is kitalálhatja, hogy segíteni kellene, ha csak egy jelet hagy nekik.
Fogta hát magát Ágasbogas, és óvatosan közelebb lépve, felcsippentette a sálat a hóból. Nézte még egy kicsit az embert, de mert az továbbra sem nyitotta ki a szemét, elindult a széles út felé, ahol a zajos és büdös dobozok járnak.
A tisztásról egy hosszú, girbegurba csapás vezetett az útig, Ágasbogas ezen ment végig, és amikor végre kiért a fák közül, keresett egy kinyúló ágat, a sálat pedig rágubancolta. 

- Nézd csak Apa, mi van ott! - kiáltott fel Botond, ahogy valami virító vöröset látott meg az út mellett.
Apa lelassított és megállt a valami mellett. Kiszálltak, hogy megnézzék, mi az. Egy sál volt.
- Ez furcsa – mondta Apa -, autónyomot látok befelé, de kifelé nem, és lábnyomot sem, csak egy szarvasét. De a szarvasok nem viselnek sálat!
- Menjünk be akkor – javasolta Botond - és nézzük meg, mi van ott!
- Jó – felelte Apa -, menjünk be és nézzük meg!
Visszaültek az autóba, és Apa bekanyarodott a csapásra. A már letiport havon elég könnyen haladtak, végül egy tisztásra jutottak.
- Nézd csak! - mutatott előre Botond. - Az ott mi?
- Egy etető – mondta Apa -, de mintha feküdne ott valaki!
Odasiettek, és Apa azt mondta, hogy baleset történt, Botond maradjon kicsit távolabb. Szabolcsra (az erdőkerülőre, akinek azért tudták a nevét, mert néha találkoztak és beszélgettek vele, amikor kirándultak) rádőlt az építmény, és mentőt kell hívni. Így aztán elővette a csillogó mobilját (ami olyan volt, hogy Botond akár le is ejthette, akkor sem tört össze), és segítségért telefonált.
Amíg a mentőre vártak, Apa egy pokrócot vett ki a kocsiból és betakarta vele Szabolcsot, a dzsekijét pedig összegöngyölte és a feje alá tette, de mást nem csinált vele, azt mondta, ilyenkor nem szabad mozgatni. 

Aztán persze megjöttek a mentők, óvatosan kiszabadították az erdőkerülőt, hordágyra fektették, berakták az autójukba és elszáguldottak. Hallani lehetett, hogy kinn az úton már a szirénát is bekapcsolták.
- Nem értem én ezt – mondta Apa, ahogy ballagtak visszafelé az autójukhoz. - Ha rádőlt az etető Szabolcsra, ki vitte ki az útra a sálat, és hogyan? Hiszen nem láttunk lábnyomot, csak egy szarvas járt arra, a szarvasok pedig nem járkálnak piros sállal, hogy segítséget hívjanak, igaz?
- Igaz – mondta Botond kicsit bizonytalanul, utoljára körülnézve. És mintha egy agancsos fejet látott volna hirtelen visszahúzódni a bokrok közé! De ebben maga sem volt biztos… 

Ahogy Botondék is elmentek, csend ült az erdőre. Ágasbogas még egy darabig tétován álldogált, de aztán arra jutott, hogy biztosan jól csinált mindent, megfordult, és elballagott, hogy valami harapnivalót keressen.

Másnap két ismeretlen ember jelent meg a tisztáson, kijavították az etetőt, és egész télen ők hordták a szénát, a magot. Aztán tavasszal, amikor Ágasbogas már minden nap könnyen megtömhette a hasát megint, egy délutánon ismerős szag szivárgott az orrába. Furcsa volt, egyszerre kellemes és kellemetlen, de mindenképpen ismerős. Ágasbogas a szélnek fordult, beleszimatolt, elégedetten állt. Ha embergyerek lett volna, biztosan szélesen mosolyog.