A velencei erdőben (ez a Velence nem a messzi város, ahol az emberek csónakkal járnak az utcán, hanem a közelebbi, a Velencei–tó melletti), szóval a velencei erdőben minden évben a repülőverseny volt az ott élő állatok számára az egyik legizgalmasabb ünnep! Ezen a napon az erdő madarai mind bemutatták, hogy mit tanultak, mit tudnak, milyen kunsztokra képesek, hogyan tudnak fordulni, zuhanni, felemelkedni, bukfencezni, bucskázni fenn, a felhők közt. Készült is rá mindenki, de nagyon!
Így volt ezzel Bonifác a rigólegény is, akinek mióta a tojásból kikelt, ez a nyár hozta el az első versenyt.
Bonifácról nemcsak a szülei meg a testvérei, hanem a barátai meg a szomszédai is (akik gyakran látták gyakorolni) azt gondolták, akár meg is nyerheti az ez évi viadalt, olyan ügyesen repült, cikázott a levegőben. Ő maga is bízott ebben, de persze gyakorolt is szorgalmasan, minden délután kiszállt a közeli mező fölé, és egyre csak edzett.
– Ugyan, Bonifác – csivitelte neki nem is egyszer a mamája –, nem viszed te túlzásba ezt a sok gyakorlást? Miért nem mész inkább a barátaiddal kukacot, bogarat kutatni, tömd már meg a hasad rendesen, ne mindig csak a repülőizmaidra gyúrjál!
De Boni (a legtöbben csak így hívták) erre csak nevetett, és azt felelte, hogy neki nincs jobb mulatság az edzésnél, meg annál, hogy lapos, erős hassal bukfencezik a levegőben, amíg mások csak nyögve tudnak megfordulni.

Így telt tehát a kis rigó élete napról napra, hétről hétre, de aztán az egyik szerdán másképp alakultak a dolgok. Ezen a napon Bonifácon kívül három rosszcsont suhanc is a mező felé tartott, zsebükben csúzlival!
Hogy nem tudod, mi az a csúzli?
Hát kérlek, a csúzli az egy alkalmas, kettéágazó faág, az ágakra kifeszített gumiszalag és a szalagra fűzött kerek bőrdarab, amibe kavicsot lehet fogni. Ha a csúzli szárát az egyik kezedbe fogod, a bőrbe pedig kavicsot szorítasz és a másik kezeddel kihúzod a gumit, jó messzire és jó erősen el tudod röptetni a követ. Ha pedig jól célzol, akkor összetörhetsz vele egy üveget is, esetleg felboríthatsz egy konzervdobozt, vagy lelőhetsz egy fenyőtobozt a fáról. Szóval a csúzli igazából fegyver, de olyan, amilyent a gyerekek is el tudnak készíteni, és amit használni is tudnak. A csúzli veszélyes, gonosz jószág is lehet ha butaságot csinálnak vele, és bizony a gyerekeknek néha sajnos butaság is az eszükbe jut...

Ez a három kis rosszcsont is éppen azon törte a fejét, hogy ők, mint IGAZI NAGY VADÁSZOK (így, csupa nagybetűvel), már valamilyen komoly zsákmány után is nézhetnének, lőhetnének végre már VALAMIT! Így aztán, kaviccsal a csúzli kosarában értek ki a rétre, készen arra, hogy kilőjék a követ ha nyuszit látnak, vagy akár pockot, egeret, fácánt. De bizony, ezek a jószágok már jó előre meghallották a magas fűben csörtető legényeket, és elbújtak, meglapultak, dehogy dugták volna ki az orrukat is!

De nem így Bonifác! Ő fenn szállt, önfeledten keringett a levegőben, és amikor a három gyereket meglátta, eszébe sem jutott, hogy csúzlit foghatnak rá. Sőt, éppen hogy arra gondolt, örömet szerez nekik, ha a fejük fölött mutatja be mit tud, micsoda ügyes rigólegény is ő!
De a kölykök bizony másképp vélekedtek, Bonifácban nem a légi artistát, hanem csak a röpülő zsákmányt látták! Rögtön készenlétbe is helyezték fegyvereiket, amint Bonifác megjelent fölöttük, és aztán egyszerre lőtték ki a köveket…
Hát, azt meg kell mondjam, tényleg jól céloztak ezek a kis csibészek, és ketten is eltalálták a szárnyát. Így aztán szegény Bonifác törött csonttal, pörögve hullott alá az égből…

Szerencsére jó messzire esett le a rosszcsontoktól, így aztán hiába verdesett szegény a magas fűben, mégsem találták rá. Egy idő múlva el is ment a kedvük a kutatástól, otthagyták hát a mezőt. Ez persze még kevés lett volna ahhoz, hogy egy törött szárnyú, apró madár életben maradjon a hatalmas rét közepén, hiszen róka, nyest, héja, sikló, mind ilyen finom falatra vágynak, de Bonifác szerencséjére éppen akkor ért oda Botond, aki nem messze lakott. Virágokat gyűjtött, hogy majd lepréselje azokat, mert úgy szép képeket lehet készíteni belőlük. Botond, amint rátalált Bonifácra, rögtön tudta, hogy komoly baj lehet. Ami virágot addig gyűjtött, azt mind kiborította a földre, azután pár marék fűvel kényelmes fészket formált a batyuja mélyén, és belehelyezte a kis rigót.

Mire Botond hazaért, Apa is otthon volt már, és rögvest be is indította az autót, hogy amíg Anyu Dorkára vigyáz, elvigye Botondot és Bonifácot az állatorvoshoz.
A rendelőben a doktor néni megvizsgálta Bonifácot, azután vékony, könnyű sínt helyezett a szárnyára, amit a testéhez is odaerősített.
– Két hét múlva lehet visszajönni vele – mondta –, addigra biztosan összeforr a csont, és a kis rigó megint repülhet!
Bonifácnak jó dolga volt Botondnál, aki egy kényelmes kalickát szerzett neki, és szorgalmasan etette az állatkereskedőnél vásárolt nyüvekkel, rovarokkal, kukacokkal. Egy baja volt csak, mégpedig az, hogy éjjel-nappal a versenyen járt az esze, azon, hogy vajon meggyógyul-e és kiszabadul-e időben, elindulhat-e a repülőnapon, és hogy vajon mire mehet így, hogy ennyi idő kiesett a gyakorlásból?
Látta Botond is a kis madáron, hogy bár szépen gyógyul, a kedve mindig borús, és törte is a fejét, hogy vajon mi lehet Bonifác rossz kedvének az oka. Aztán hirtelen világosság támadt Botond kobakjában, egy pillanat alatt rájött: Bonifácnak nem hiányozhat más, mint a repülés!

Eltelt egy nap, aztán még egy, és Botond egyszer csak azzal állt Bonifác elé, hogy…
– Kis madaram, jó hírem van neked! Repülni fogunk!
Bonifác hegyezni kezdte a fülét (ami egyébként madaraknál nem igen látható).
– Van egy ismerősöm, Máténak hívják – folytatta Botond –, ő pilóta, és egy repülőversenyre készül a Duna fölött. Elvisz bennünket holnap, mit szólsz hozzá?
Mit szólt volna, persze, hogy örült a rigólegény, hiszen nem volt a levegőben már több, mint tíz napja, izgatott csiviteléssel adta hát Botond tudtára, hogy alig várja az indulást!

Máté repülője csuda szép volt! Piros volt és sárga, de volt benne fehér és kék is, az orrán nagy és erős propellerrel, és úgy csillogott, mint a kőrisbogár háta.
Bonifác, akit Botond egy kalickában hozott el az útra, csak ámult-bámult, micsoda remek masina!
No és nem csak szép volt, hanem erős is, ez rögtön kiderült, ahogy Máté beindította a motort, és a repülő sebesen gyorsulva elkezdett gurulni, aztán felemelkedett a levegőbe. Egykettőre ott repültek a bárányfelhők hasa alatt, és mire Bonifác kettőt pislogott, már a Duna csillogó szalagja is feltűnt lenn, a mélyben.

Hogy Máté ügyes pilóta, azt is megtudhatta Botond és Bonifác, mert amint a folyó fölé értek, oda, ahol a repülőverseny lesz, kezdetét vette a bemutató!
Meredeken fölfelé emelkedtek, azután hirtelen elkanyarodtak jobbra, utána meg lefelé fordult a gép orra, és spirálisan pörögve zuhantak a föld felé, de csak azért, hogy kellően felgyorsulva, Máté ismét megemelje a repülőt, egészen addig, amíg a gép hasa a felhők felé fordult, és ők fejjel lefelé igyekeztek óriási kört rajzolni az égre.
Így ment ez majd' egy óra hosszat – kis pihenőkkel, amikor egyszerűen csak röpködtek –, és bizony nem csak Botond, hanem Bonifác is figyelt nagyon, mert rájött, hogy itt ő egészen új dolgokat tanulhat!…

Nap múlt napra, és végül eltelt a két hét, egy kicsivel több több is, amikor Botond – most Anyuval és Dorkával – megint az állatorvosi rendelő ajtaján kopogtatott. A doktornéni levette a sínt Bonifácról, megmozgatta, megvizsgálta a csontjait és izmait, majd kijelentette: a kismadár meggyógyult. Egy–két nap múlva, ha már megszokta, hogy ismét szabadon mozog a szárnya, el is lehet engedni!

A mezőn – ez egy szombaton történt – az egész család ott volt, Anya, Apa, Dorka és Botond is, no meg Bonifác is persze, egy kalickában.
– Hát, kis barátom, itt az idő – mondta Botond –, indulhatsz haza. Sok szerencsét, és vigyázz magadra!
Ezzel kinyitotta a ketrec ajtaját, Bonifác pedig pár rövid ugrással kinn termett, és felszökkent a levegőbe. Leírt egy kört a mező fölött, azután hazafelé vette az irányt.

Egy hétig nem történt semmi, Botond nem látta Bonifácot (pedig gyakran leste az eget), aztán vasárnap a kisfiú arra ébredt, hogy valami zörög az ablakpárkányon. Kinyitotta a szemét, és nem mást pillantott meg, mint Bonifácot, amint valamit elrendezget maga előtt, azután a csőrével – mintha köszönt volna – megkocogtatta az üveget, és elröppent.
Botond kíváncsian kibújt az ágyból, és csak úgy, pizsamában, papucsban kiment a házból (muszáj volt, mert szúnyogháló volt az ablak keretére ragasztva), megnézni, mit hagyott ott a barátja. Egy gyönyörű, hatalmas, fénylő makk volt, olyan szép és hibátlan, amilyent Botond még nem látott. A makkon, éppen a közepén, egyetlen, szabályos szélű lyuk volt, kalapja alatt pedig vékony inda volt átfűzve, így aki akarta, a nyakába is akaszthatta.
Próbálta kitalálni Botond, mi lehet ez, és miért kaphatta, de nem tudta. (Én persze elárulom neked, hogy a makk az erdei repülőverseny első helyezettjének járó kitüntetés volt, amit Bonifác a zsűri egyhangú szavazata alapján kapott meg! A rigólegény olyan csuda figurákat mutatott be a levegőben, amilyeneket a velencei kerek erdőben még senki nem látott, persze nem is járt közülük még senki a Duna fölött, egy versenyrepülő pilóta edzésén…)

Botond végül aztán a nyakába is tette a makkot, és visszabújt az ágyba. Jót aludt még reggeli előtt, és álmában – erre jól emlékezett akkor is, amikor felébredt – ott szállt, keringett a mező fölött, a bárányfelhők és a simogató Nap alatt, akár egy szabad, vidám madár!