...mondjuk, hogy írások

rizsma

rizsma

Érthetetlen? – űrmentők

2018. február 07. - oeruelt

A világ tele van csodákkal, de mi a csodákkal nem igazán tudunk mit kezdeni. Ha találkozunk eggyel, akkor felhúzzuk a vállunkat, széttárjuk karunkat, és tanácstalan képet vágunk. Történeteinket néha feljegyzi és közreadja valaki, hogy mások is tanácstalan képet vághassanak.

 

G.J.-né, Kati ma is vallja: életét csodának, legalábbis megmagyarázhatatlan, rendkívüli beavatkozásnak köszönheti. Tizenkét évvel ezelőtt olyasvalami mentette meg, amit - jobb híján - ma is "űrmentőnek" nevez. 

- Abban az évben három hetet a szabadságomból a svájci barátaimnál töltöttem. Én ugyan egyedül voltam magyar a népes társaságban, de ettől függetlenül remekül éreztem magam, jól telt az idő. Mindannyian imádtuk a természetet, így aztán egyfolytában kirándultunk, mászkáltunk. Ami velem esett meg, az is egy négynapos hegyi túrán történt.
Jó darabon autóval mentünk be a hegyek közé, egészen egy kis településig, ahol letettük a kocsikat, felvettük a hátizsákokat, és elindultunk az eltervezett útvonalon. Csodálatosan szép kora tavasz volt, mi valamivel a hóhatár alatt haladtunk, minden zöldellt, csobogott, csicsergett, olyan volt az egész, mint egy életre kelt képeslap! A hőmérséklet a hegyek takarásában kicsit borzongató, de a napsütéses lankákon igazán kellemes volt, este pedig jólesett a tábortűz, a forró tea, a vastag hálózsák a sátorban.

urmentok.jpg

A második napon lejjebb ereszkedtünk, a fenyők mellett egyre több másféle fa is feltűnt, több lett a fű, a bokor, a virág. A terep viszont nehezebb lett, a vidék lassan szeszélyesen egymás mellé dobált, hatalmas sziklák kusza labirintusává változott. Egy kisebb gerinc lábánál álltunk meg enni és egy hosszabb pihenőt tartani. Frissnek éreztem magam, gondoltam, amíg a soron következők elkészítik a közös ebédet, felkapaszkodom, körülnézek, milyen a kilátás.
Egyedül vágtam neki a gerincnek, nem tűnt veszélyesnek. Ment is minden rendben, rövid idő alatt annyira eltávolodtam a többiektől, hogy se nem láttam, se nem hallottam őket. Nem féltem, hogy eltévedek, hiszen csak leereszkedem ugyanúgy, ahogy jöttem, a gerinc vonala visszavezet hozzájuk! Csakhogy ráléptem egy laza kőre, az kifordult a súlyom alatt, én pedig megcsúsztam és gurulni kezdtem lefelé az oldalban. Próbáltam megkapaszkodni az első métereken, de aztán már nem tudtam befolyásolni a csúszásomat, és csak arra figyeltem ahogy tudtam, hogy védjem a fejemet. Nézd, az egyik kisujjamból hiányzik a legfelső perc, ezt is akkor vesztettem el, gurulás közben beékelődött két kő közé, és egyszerűen leszakadt!

Nem tudom, hogy mennyit pöröghettem, bukfencezhettem, zuhanhattam lefelé mire megfogott a növényzet, mert közben elvesztettem az eszméletemet. Az is isteni csoda volt, hogy nem tört el semmim, nem loccsant szét a koponyám egy sziklán, az az ájulás tehát igazán nem volt nagy ügy!
Mire magamhoz tértem, már majdnem teljesen besötétedett. Rettenetesen fáztam, tele volt a testem komoly zúzódásokkal, a sérült ujjamtól egy merő vér volt mindenem, és bár akkor még ott lefegett a helyén, természetesen úgy lüktetett, hogy üvölteni tudtam volna! Arra nem is gondolhattam, hogy visszakapaszkodjak a gerincre, elindultam tehát vele párhuzamosan arra, amerre egy kicsit lejtett a terep. Abban reménykedtem, hogy jó az irány, és a társaim talán szétszóródtak és elindultak már a gerinc két oldalán, hogy felkutassanak. Hamarosan utamat állta azonban egy sziklafal, aztán egy szurdokba keveredtem, szóval eltévedtem, és már fogalmam sem volt, hogy merre járhatok! Olyan fáradt és kétségbeesett voltam, hogy csak botorkáltam, botorkáltam tovább, egyre arra számítva, hogy a következő szikla mögül ismerős hangokat hallok. Úgy rémlett, néha hangos dübörgést hoz az éjszaka, gondoltam, már helikopterrel is keresnek...
Nem akartam megállni, mert nem volt sem igazán meleg holmim, sem tűzszerszámom, se tüzelni valóm, és ha megpihenek, leülök, akkor elalszom, ha pedig elalszom, akkor kihűlök, hiszen már csak alig fagypont fölött volt a hőmérséklet.

Iszonyú fáradtan, félálomban, egy vízmosásban haladtam lefelé, amikor az hirtelen elfogyott a talpam alól. Megbillentem, majdnem beleléptem az ismeretlen mélységbe. Letérdeltem, a párkány szélére óvakodtam, és nyakamat nyújtogatva lebámultam. Úgy tűnt, hogy a vízmosás úgy húsz, huszonöt méterrel lejjebb folytatódik, itt alighanem egy alkalmi vízesés zubog időnként lefelé, de ami igazából megdöbbentett, az egy lapos, teljesen sima, halvány barackszínben derengő felület volt, alig két-három méterrel alattam. Az alakja, ahogy láttam szabályos kör volt, az átmérője pedig úgy tizenöt-húsz méter, és ez a valami enyhe meleget sugárzott. Letörtem hát egy lombos ágat, és rádobtam. Szerettem volna kideríteni, egyáltalán, milyen halmazállapotú alattam a felület? Lehetett volna akár folyékony is, vagy olyan, mint egy tál puding! Az ág ráesett és csúszott egy kicsit. Egy követ hajítottam utána. Úgy koppant, mintha egy vastag plexilapra esett volna. Lekapaszkodtam.
A felület valóban meleg volt, vagyis inkább langyos. Megkopogtattam, megdöngettem, de fogalmam sem volt, miből lehet. A párkánynál, ahol lemásztam, úgy simult a sziklához, hogy még a kezem se fért volna be, ezért kicsúsztam a kör szélére, hadd lássam, hogyan folytatódik a valami lefelé! Na, ez fölösleges erőfeszítés volt, mert nem láttam semmit! Úgy festett, hogy egy hatalmas, éjfekete henger barackszínű tetején csücsülök…
Nem érdekelt tovább. Nem érdekelt, hogy ez egy titkos katonai objektum vagy egy őrült, gigantomán művészeti alkotás, egy erőmű épülete vagy egy UFO! Sima volt és meleg! Lefeküdtem.

Másnap délelőtt, alig száz méterre egy majortól, egy csűrben ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, és bár emlékeztem éjszakai kalandomra, azt el is hessegettem mindjárt, betudva súlyosan sérült állapotomnak, úgy megörültem a civilizációnak!
Két napig voltam kórházban, amíg ellátták az ujjamat és a zúzódásaimat, meg kivizsgáltak persze. Amit meséltem (mert elmeséltem végül amire emlékeztem), abból nyilván egy szót sem hitt el senki sem, az orvosok is a sebnek és a sokknak tudták be a „képzelgést”, no meg annak, hogy félig önkívületben milyen óriási távolságot tettem meg a baleset helyszínétől a gazdaságig!

Bennem aztán az első napok bizonytalankodása után - amikor még magam is hinni kezdtem ápolóimnak – mégis egyre csak erősödött a meggyőződés, hogy minden úgy történt, ahogy emlékeztem rá. De csak négy év múlva jutottam ki megint ugyanoda.

Nem volt könnyű rábeszélni a társaságot arra, hogy menjünk el és keressük meg az én titokzatos hengeremet, de végül csak sikerült valahogy. Mint a mesében, a harmadik napon, a csapat legfiatalabb tagja talált rá a helyre. Kétség sem férhetett hozzá, hogy jó helyen jártunk! A vízmosás, a leszakadó rész, a párkány, mind olyan volt, mint ahogy azt nekik és neked is elmeséltem. Csak a henger nem volt sehol. Találtunk viszont mást! Egy teljesen szabályos, tizennyolc méter átmérőjű, négy és fél méter mély benyomódást a kemény, köves, sziklás földben, közvetlenül a párkány alatt, Olyant, mintha egy óriás ide tette volna le valami süppedős talajra az ő igen nagy és igen nehéz tejesüvegét. Az oldalán és az alján friss növényzet sarjadt, csemetefák, bokrok nőttek. Legfeljebb négyévesek…

A bejegyzés trackback címe:

https://rizsma.blog.hu/api/trackback/id/tr5113642708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása