- Azok ott micsodák? - mutatott a völgy túloldalára, ahol az erdő kezdődött.
- Őzek - feleltem. - Nem ismered őket?
A homlokát ráncolta, és maga elé bámult.
- De, azt hiszem, igen - szólalt meg. - Voltaképpen ismerem őket, csak még sohasem láttam egyet sem, és tudod, egészen más így, mint ...emlékezni.

Nem válaszoltam semmit, ezeket a napnyugta előtti perceket mindig a csöndnek és a szemlélődésnek tartogattuk, nem sokat beszéltünk. Jól megértettük egymást, bár ő nem az én fajtám volt. A teste, a keze, a lába, a hangja, mind, mind olyan, mint bármelyikünké, de azért ha valaki alaposabban megnézte volna, akkor rájön, hogy nem a mi bolygónk szülöttje.
Kitéptem egy fűszálat, laposan a hüvelykujjaim közé vettem, erősen összeszorítottam és megfújtam. A magas hang messze szállt, az őzek felkapták a fejüket, aztán kis tétovázás után becsörtettek a bokrok közé.
- Hogy csinálod? - hajolt közelebb. Megmutattam.
Habozva babrált egy fűszálon.
- Nyugodtan szakítsd le! - mosolyogtam rá megnyugtatón. - Látod? - mutattam körbe. - Itt milliárd és milliárd van belőle, nem baj, ha letéped!
- Tudom - felelte. - De te is tudod, miért érzem azt, hogy bűnt követek el! 

Tudtam, persze, hogy tudtam. Amikor először bezörgetett az ajtómon, hogy szállást és valami ennivalót kérjen, csak egy porlepte vándort láttam benne. Aztán amikor először ültünk le szemtől szemben azt is észrevettem, hogy annyi fájdalom sugárzik a tekintetéből, amitől összeszorul a szív. És persze nem kellett ahhoz sem sok idő, hogy rájöjjek, nem az én planétám, hanem az űr vándora vett szállást nálam.

- A te világod olyan nekem - mondta a második este, teázgatás közben -, mint... – vizsgálódva rám nézett - mi az, ami után úgy vágysz, hogy amikor az eszedbe jut, legszívesebben hagynál mindent, és csak várnád, várnád, hogy eljöjjön, hogy a tied legyen végre?
Elgondolkoztam.
- Nem is tudom. ...Talán a tavasz! Amikor már naponta közelebb érzem azt a reggelt, amikor megcsurran minden jég, és a szellő meleget hoz a síkság felől. Igen, a tavasz!
- Jó akkor hát legyen a tavasz! – folytatta. - A te világod olyan nekem, mintha te egy évszázadokig tartó tél után egy reggel arra ébrednél, hogy meleg szellő leng, csepereg az eresz, dalol az összes madár… Beleszédültem, ahogy megláttam a bolygótokat! Olyan volt, mint... - Elhallgatott.
- Mint a tiéd volt valamikor? - találgattam.
Komoran bólintott.
- Ilyen lehetett, igen. De ma már rég nem él ott senki. Halott, elhagyatott. Mi pedig századok óta kóborlunk, szétszóródva az univerzumban, egyre halványuló emlékekkel arról a helyről, ami valamikor a boldog otthonunk volt.
- Hogyan történhetett ez meg?
- Ki tudja már? Ki tudja azt, amikor kártyavárat épít és felteszi az utolsó lapot, azt, amit már nem bír el az ingatag szerkezet, hogy melyik is az a kártya, amelyik igazából megcsúszik és maga után ránt mindent? Mi sem tudjuk hogyan történt. Egyszerűen felelőtlenül, lépésről lépésre tönkretettük a világunkat, eljuttattuk oda, ahol már csak az összeomlás volt hátra és a menekülés. És most - intett körbe - keresünk, reménykedünk, félünk... 

A fény végképp elenyészett, puha, langyos sötétség takarta be a völgyet, felszikráztak a csillagok.
- Holnap továbbmegyek - állt fel, leporolva nadrágját. - Ez a ti világotok, és én amúgy is egyedül vagyok itt.
Nem szóltam semmit.

Másnap reggel már nem volt sehol. Ágyát rendben bevetette, szobáját kisöpörte, búcsúajándéka az asztalon hevert. Furcsa, asszimetrikus nyaklánc, különféle kövekből. Összesen kilenc darabból, az egyik közülük - ő azt mondta, a harmadik -, mint a türkiz tündökölt. Az ő otthona.
Behunyt szemem mögött is láttam, ahogy száguld a semmiben, keresve valamit, amit ő talán soha nem találhat meg, egy tökéletes, csak reá váró világot. A szívem belesajdult, úgy sajnáltam ezt a szegény, szerencsétlen, hontalan Embert.