Nem vagyok nagy botanikus, füvészkertben tán ha kétszer jártam (akkor sem a magam jószántából), és be kell vallanom, a ház legtöbb növényéről azt sem tudom, hogy kicsoda-micsoda. Őszinte tisztelettel nézek fel azokra, akik kívülről fújják a cserepesek latin nevét, meg hogy milyen földet, locsolást kívánnak meg, és akiknél megállíthatatlanul burjánzik a természet. Náluk a lefelé lógó fajtájú zöldek leérnek az emeletről, a felfelé nyújtózók pedig az égbe szöknek, miközben egészségesen húsos leveleiken megcsillan a fény, de nálam sajna nem ez a helyzet. Itt eléggé sanyarú sorsuk van szegényeknek... Amelyik jól tűri a szárazságot és a napsütést, az lehet, hogy egy árnyékos sarokban álldogál bokáig vízben, miközben igényesebb kollégája majd eleped egy kis nedvességért, mert kinn napozik a teraszon, és csak a becsapódó eső locsolja. Mindez – leszögezem – nem a flóra irányában megmutatkozó ellenszenv vagy szadista hajlam a részemről, hanem szimpla hiányosság. Szeretem én a növényeket, csak nem értek hozzájuk...

Így aztán nem is tudom mi ütött belém, amikor rám nem jellemző várakozással vettem kézbe azt a katalógust, amit az egyik nap a levélszekrényemben találtam. Talán az fogott meg benne, hogy láthatóan csak hozzám dobtak be ilyent, a többi boxból nem virított kifelé élénk zöldje, és az előtér padlója sem volt tele a türelmetlenül elhajított példányokkal! Már a címlap is eléggé sajátos volt, hiszen nem mindennap olvashat az ember akármilyen kiadvány borítóján is akkora marhaságot, mint hogy "Rendeljen a Centauri Flowers Interplanetáris Kertészettől!", nem? No jó, egy sci-fi magazinon még elmegy talán, de azokat meg nem szokás ingyen szórni a postaládákba, igaz? Végigpörgettem hát ott, álló helyemben, és úgy döntöttem, megtartom, majd átnézem alaposabban a lakásban.

Ahogy beléptem, mindjárt el is helyezkedtem hát kényelmesen, és nekiálltam ráérősen átlapozni az egészet. Ha a borító reklámfogásnak jó is volt, a következő oldalakkal nem tudtam mit kezdeni. Mint említettem, szobanövényekben nem vagyok a spiccen, de azért már láttam párat, a pletykával, a vízipálmával, a filodendronnal és még néhány társukkal köszönő viszonyban vagyok, ez a katalógus azonban telis-tele volt olyan növények fotóival, amelyek hangos röhögésre késztettek. Olyan jól szórakoztam, hogy észre sem vettem, amint Márta – a házvezetőnőm – mögém került.

– Ugyan má'! – csapott le rám, ahogy meglátta, mivel foglalkozom. – Minek magának még egy nyomorult, szenvedő zőccség ide? A régieket se győzöm kidobáni! Inkább fesse ződre a falakat, vagy vegyen egy dzsungeles posztert! Hát nem lássa – lendítette körbe a porrongyot egy teátrális mozdulattal –, hogyan lesz itt minden az enyészeté?

Fogalmam sem volt, honnan bányászta elő ezt az enyészet szót, Márta szokott ilyen meglepetéseket okozni, de persze nem értett semmit! Én tényleg szerettem a növényeket! Csak a locsolást, az átültetést, meg a többi ilyen piszmogást nem nagyon.

Szóval, juszt is végignyálaztam a lapot, végül meg is akadt a szemem az egyik oldalon: a növény neve nyuszifű volt. Meglehetősen hasonlított arra a kerti ösvények mentén tenyésző, kedves, kajla valamire, amire még gyerekkoromból emlékeztem, és amit önök is ismerhetnek (csak nyuszifül fedőnéven), a formája, a finom bolyhos felülete mind arra hajazott, csupán a színe volt másmilyen: zöld helyett fehér, és a pihék pirosak voltak rajta. Kicsit olyan albínó jellege volt szegénynek, de azért inkább megnyerőn, mint sem. Hogy még meggyőzőbb legyen a dolog, a nyuszifű tövei közt nyuszik ugráltak, bukdácsoltak, ugyanolyan fehérek, mint a növény, pirosas árnyalatú szőrrel, de meglepően hideg, acélkék szemekkel és mókásan hatalmas fogakkal. Na, ez jó lesz a terasz elé! – gondoltam.

Igazán bosszús lettem viszont, amikor nem találtam sem a megrendelő szelvényt, sem a címet vagy az e-mailt, egyáltalán semmit sem, amin elérhettem volna a kertészetet, hisz már úgy beleéltem magam a növénytelepítésbe! Voltak ilyen földesúri allűrjeim... De most akkor hogyan rendeljek? Mert azt ugye, mégse vehettem komolyan, ami a képek mellett volt! Egy-egy ujjbegynyi, vörös folt látszott mindenhol, azzal a szöveggel, hogy "Ha megnyerte tetszését ajánlatunk, jobb keze hüvelykujjával nyomja meg a megrendelő pontot". Ez már egy kicsit sok volt, még viccnek is! Persze – jutott eszembe –, hallottam én már mindenféle úri huncutságról, lehet, hogy valami spéci chip vagy ilyesmi van alatta... Forgattam még egy darabig a katalógust, de mert nem lettem okosabb, megnyomtam a magam gombját. Jobb hüvelykujjal. Nem történt semmi, és nagyon hülyének éreztem magamat.

Két nap múlva, amikor hazaértem, egy lapos tasak várt a levélszekrényben. Ugyanaz a cég – a Centauri – küldte, ugyanaz a kép, a nyuszifű, meg a kis bestiák voltak rajta, és ahogy megtapogattam, éreztem, szép nagy magok vannak benne! Akkorák körülbelül, mint egy-egy nyúlbogyó.

– Hát ez meg mi a szar? – kérdezte Márta a porrongyára támaszkodva, ahogy a küldeményt a kártyaasztalra borítottam.

– Remélem, nem az! – feleltem. – Mit szólna hozzá, ha egy kis nyuszifület ültetnék a terasz elé?

– Na, az jó lesz! – mondta rezignáltan. – Az aztán nem valami kényes portéka, talán kibírja maga mellett. Rám legyintett a porronggyal, és kicaplatott a konyhába. Gondolom, hogy jó szokása szerint megdézsmálja a sörömet.

Fogtam a kis ásómat, a kapácskámat (mert még ilyenem is van ám!) és kiguggoltam kertészkedni. A teraszom tulajdonképpen csak egy darab leburkolt kert volt a franciaablak előtt, úgy harminc-negyven centivel magasabban, mint a pázsit, onnantól a fű egy csendes kis rézsűvel ereszkedett lefelé. Eddig még soha nem ültettem semmit a terasz vonala elé, de most úgy gondoltam, ennek is eljött az ideje. Akkurátusan kis gödröcskéket ástam a bogyóknak, egyenként beledobáltam mindet, betakartam földdel és elegyengettem. Mire visszaértem a házból a kannával, Márta már ott állt a művem előtt, és mindjárt fitymálni is kezdte.

– Hát, esse úgy néz ki, mint egy mintagazdaság!

– Törölje le a habomat a szájáról! – figyelmeztettem jóindulatúan.

– Jó, jó! – dörgölte szét a remek, belga sör maradékát a kézfejével. – Hiába piszkálódik, szerintem ez akkor se nő ki!

– Majd meglátjuk!

Megláttuk. Két hét sem telt el, és a nyuszifül úgy kinőtte magát, hogy csak na!

– Húsvétra már a függőágyát is kikötheti két nagyobb közé! – mondta Márta, miközben a nappaliból kifelé bámulva szemléltük a lendületes fejlődésnek indult töveket. Némi irigységet hallottam ki a hangjából, ami érthető is volt, hiszen egyik-másik nyuszifül már majd' húsz centi magas lehetett, és mind megnyerően, rugalmasan hajladozott az enyhe szélben.

– Nem is rossz ötlet! – feleltem. – Bár addig már csak egy hét van hátra, nem valószínű, hogy sokat változnak...

Tévedtem. A húsvét előtti napon Márta éppen a falusi rokonaitól hozott sonkát szelte fel a konyhában, amikor koppanást és síró hangot hallottunk a szoba felől. Márta a késsel a kezében, én egy villával felfegyverkezve indultunk el befelé.

A terasz tolóajtaját résnyire félrehúzva hagytam, most pedig azt láttuk, hogy a lyukba szorulva egy nyúl kapálódzik veszettül. Jól gondolják, fehér volt, pirosas árnyalatú szőrrel és mókásan hatalmas fogakkal! Ugyanolyan, mint az a másik harminc, amelyik ott tolongott mögötte. Csak álltunk és néztünk, mint a moziban, hát mi van itt?! Ráláttunk a terasz szélére, a nyuszifű persze nem volt már sehol sem, csak a felforgatott, szétszóródott föld hevert szanaszét a kövezeten. Bármilyen hihetetlennek tűnt a dolog, úgy nézett ki, hogy a nyuszifű tényleg az volt, aminek hívták, a bogyókból nyulak fejlődtek a föld alatt, és ami a felszínen fülnek látszott, az fül is volt...

Aztán a dugóba került nyulat végül sikerült a többinek betuszkolni a szobába, és máris a következő kapálózott a helyén. A belülre került kis bestia egy pillanatig sem habozott, azonnal ránk támadt. Úgy úszott a levegőben, mint egy leopárd, füleit a hátára csapva hasította át a szobát, és tépőfogai már nem is annyira viccesen meredtek előre. Ha nincs Márta kése, hát szorulunk! Akár egy rutinos apacs, úgy siklott félre földig érő slafrokjában, és oldalba kapta a dögöt. Én azonnal az üveghez ugrottam, és a villával döfködve, papucsommal püfölve szorítottam vissza a vérszomjas tapsifüleseket, de csak nagy nehezen sikerült behúznom az ajtót. Épp nekivetettem a hátam, hogy szusszanjak egyet, amikor csöngettek.

Az ajtóban két megtermett fickó állt szürke kezeslábasban, mellükön élénk zöld színben tündökölt a C.F.I.K. felirat.

– Ön rendelt a Centauri kertészettől? – kérdezte egyikük a tárgyra térve, amint meglátott.

– Igen, mit óhajtanak?

Egy szót sem szóltak, csak benyomakodtak a lakásba, nem túl erőszakosan, de határozottan és feltartóztathatatlanul, miközben a szószátyárabb tovább beszélt.

– Elnézését kérjük uram, kézbesítési hiba történt. Amint látom, már lett is belőle problémája! – pillantott a teraszajtó felé. – Még egyszer, elnézését kérjük!

Gyorsak voltak és hatékonyak. Csak lestük Mártával, ahogy a rést elállva ismét félrehúzzák az ajtót, és sziklaszilárdan ellenállva a rohamozó nyulak nyomásának, sorban elkapdossák azokat. Két perc múlva az összes vérnyúl egy plasztikhálóban rúgkapált, nagy fogcsattogtatás közepette.

– Voltaképpen nem is lett volna semmi baj – fordult vissza a dumás a főbejáratnál, amikor menni készültek –, ha a maguk bolygóján nem lenne túl sok a víz! Az teszi őket agresszívvá. Szerencse, hogy időben érkeztünk – biccentett, és behúzta maga mögött az ajtót.

Tanácstalanul meredtünk egymásra Mártával.

– Hát, talán jobb lenne, ha most egy időre lemondana a kertészkedésről! – szólalt meg végül, miközben a véres kést szórakozottan a fotelra vetett fürdőköpenyembe törölte. – Úgy tűnik, nem igazán a maga műfaja!

Bár a történtekkel kapcsolatban még mindig nem értettem igazán jól mindent, ebben végül is nem nagyon vitatkozhattam vele.