Botondék házától alig pár békaugrásnyira voltak a város utolsó (vagy első, attól függ, honnan nézzük) házai, utánuk aztán már csak a rét következett. Jó volt ez persze, nagyon is jó, mert így Botond – ha kedve kerekedett – bármikor kiugorhatott szöcskenézőbe, vagy hozhatott a vödrében Anya virágainak finom, porhanyós földet a vakondtúrásokból.
Persze volt ott más is, egerek, pockok, üregi nyulak, sünik, apró és nagy bogarak, fehér és tarka lepkék, pillangók, zümmögő poszméhek, hangyák és még ki tudja hányféle egyéb szerzet, aki mind ott lakott a mezőn. Többségüket ismerte is Botond, jól megvoltak egymással, az állatok lassan megszokták, hogy a kisfiú ott sertepertél körülöttük, sokszor már elbújni sem jutott eszükbe, amikor meglátták. No és persze ott volt még az ezernyi virág, kékek, sárgák, pirosak, fehérek és rózsaszínűek, ahány féle, annyi szín, hogy a füvek és gyomok számlálhatatlanul sok zöldjéről ne is beszéljünk!

Szerette is mindenki ezt a rétet, egyik nap Botond (aki éppen a hátán heverészett, a felhőket bámulva) egyenesen a következő párbeszédet hallotta:
– Ej, Süni barátom, mit szólsz hozzá, micsoda pompás nap ez!
– Bizony Nyuszi, nagyon kellemesen süt a Napocska, és nézd csak azt a búzavirágot ott! Hogyan ragyog!
– Neki is biztosan jó a kedve, de hát milyen is lenne egy ilyen színpompás mezőn, ennyi tarka szomszéd közt?
– Igazad van Nyuszi, nekem is mosolyra szalad a szám ha körülnézek, azt hiszem, közel és távol a mi rétünk a legszebb a vidéken!
Hát, így diskuráltak az állatok is arrafelé.

Aztán az egyik nyári délutánon, amikor mindenki lustán sütkérezett tücsökzenére a napsütésben, hirtelen beborult. Csodálkozva nézett fel állat, vadon cseperedő napraforgó, mert szél nem lebbent, felhőt sem hordott az ég, hát akkor mi takarhatta el a Napot? Botond is a szeme fölé tartotta a kezét, úgy keresgélte a délutáni árnyék okát.
Egy ronda, pöffeszkedő, barna gomolyag, egy hatalmas, égi paca tolakodott a Napocska elé és fogta el a fényét. A pacának pedig nem csak hasa volt, hanem lába is, hosszú, a látóhatárig nyúló, bokája pedig egy távoli, irdatlan nagy kémény torkában tűnt el.
Abból a messzi gyárból nem is lehetett sokkal többet látni a rétről, mint ezt a kéményt, de eddig nem bánta senki, hogy ott van, hiszen csak bodor, fehér fellegeket eregetett. Azok is hamar eloszlottak mindig, nem volt sokkal több a mező állatai szemében, mint az erdőkerülő pipája, az is állandóan ontotta a füstöt, ami ahogy jött, úgy el is oszlott nyomban.
Ám ez most más volt. A gomolyag egyre terebélyesedett, egyre közelebb kúszott az égen, és valami rossz, fullasztó szagot hozott magával. Olyant, amilyent még akkor sem érzett senki sem, amikor a békalencsés kis tavacskában, a mező túlfelén nem maradt már víz, csak pár vödörnyi poshadt lé a keményedő iszap tetején.
De aztán vidám szellő támadt, meghintáztatta a füvet, megbókoltatta a fákat, felszökkent az égbe, és szétzavarta a bűzös pacát. Meg is feledkezett róla mindenki.

De a pacát nem lehetett teljesen elfelejteni, mert azon a nyáron egyre gyakrabban jött elő, újra és újra nyugtalanságot hozva a rét lakónak.
– Apa, mi az a ronda felhő ami a kéményből jön? – kérdezte Botond az egyik alkalommal.
– Tudod, az a kémény egy erőműé – felelte Apa –, és az erőműben mostanában valami vacakságot égetnek el. De reméljük, nem marad így sokáig, mert rengetegen vagyunk, akik tiltakoztunk meg szólunk ellene.

A baj hamarabb következett be, minthogy a tiltakozás eredményt hozott volna. Egy borongós délutánon újabb barna gomolyag lebegett a rét fölé, és amikor éppen ott csüngött fölötte, a még magasabban hömpölygő felhőkből eleredt az eső. A vízcseppek a büdös paca egy–egy apró darabkáját magukkal sodorva zuhantak a földre, rá a virágok színes kelyheire, a füvek zöldellő szálaira.
Órákon át esett, és amikor Botond végre ki tudott menni a szabadba, a mezőn olyan látvány fogadta, amilyent még csak elképzelni sem tudott: eltűntek a színek a rétről!
Pontosabban, minden szál fű, minden virág, bokor, fácska, minden növény egyforma, lehangolóan ronda szürkésbarna lett, és a színekkel együtt eltűnt minden illat, minden vidámság is. Máskor, eső után megpezsdült a rét, előbújt minden állat, és izgatottan futkosott, ivott vagy javítgatta beázott fészkét, vackát, szaglászott, vizsgálódott. De most Süni és Nyuszi, meg a többiek is csak álltak szomorúan, úgy nézték, mi lett gyönyörű otthonukból.
– Jaj, jaj – szipogott Nyuszi –, mi lesz most? Hova tűntek a színek és hogyan szerezzük vissza őket?
– Nem tudom hova lettek – felelte tanácstalanul Süni –, és azt hiszem, vissza kellene festeni őket, mert a virágok nem tudják maguktól, hogy milyen színűnek kellene lenniük megint. Tudod, a virágok nem túl okosak.
– De hát ki győzné ezt festékkel meg ecsettel? – szólt közbe a bölcs Bagoly, aki a nagy hírre előjött odújából, ahol rendes szokása szerint szundikált napközben.
Mindenki hallgatott, mert a választ nem tudta senki, és más javaslata sem volt egyik állatnak sem. Egyszer csak megszólalt Botond, aki eddig udvariasan a háttérben ácsorgott:
– Nekem van egy ötletem, hogyan lehetne megmutatni a virágoknak a színeket.
Nyuszi, Bagoly, Süni és a többiek is, az egerek, a pockok, az apró és a nagy bogarak, a fehér és a tarka lepkék, pillangók, a zümmögő poszméhek, a hangyák és a még ki tudja hányféle egyéb szerzet, egyszerre fordultak Botond felé, aki ettől kicsit zavarba is jött, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen nagy hallgatósága van.
– Van nekem egy barátom, Csongi, ő ejtőernyős, repülőből szokott kiugrani, aztán csak lebeg lefelé lassan, nézelődik, integet, zsinórokkal ide-oda irányítgatja magát, csuda látvány, mondhatom! Na, az ő ejtőernyője éppen olyan szép tiritarka, mint a mező volt, ha leszállna ide, és beborítaná vele a rétet, biztosan tudná minden virág, hogy milyennek kell lennie!
– Hm…hm… – hümmögött Bagoly.
– Khm…khm… – köszörülte a torkát Nyuszi.
– C…c… – cicegett Süni.
– Szerinted ez használna? – kérdezte meg végül Bagoly.
– Akár használhat is – felelte Botond. – De ha nem, mit veszíthetünk vele?
Így aztán meg is egyeztek, a rét lakói megbízták Botondot, hogy beszéljen Csongi barátjával, ugorjon rá a rétre, mutassa meg a virágoknak a színeket!

Néhány nap múlva a rét lakói és Botond is (no meg Anya, Apa és Dorka, meg még Mami és Papi is, akik szintén nem akarták kihagyni az eseményt) mind ott szorongtak a mező szélén, és az erősödő berregést hallgatták. Fenn, a magasban egy repülő közelített, hasában ott cipelte Csongit és a színes ejtőernyőt.
Botond a mező négy sarkán hosszú póznát szúrt a földbe, a végükre pedig ragyogóan fehér zászlót kötött, hogy jó messziről is könnyen észre lehessen venni, hova is kell ugrania a barátjának.

Egyszer csak a repülő oldalán sötét lyuk támadt. A résben apró alak jelent meg, aztán rögtön el is rugaszkodott a géptől, és zuhanni kezdett. Közelebb egyre közelebb ért a földhöz, majd hirtelen kinyílt az ernyő, és mint egy színes virág, lelassulva lebegett tovább a rét felé. A zöld kupolában sárga, korallpiros, ragyogó kék, narancsszín, fehér, rózsaszín foltok kavarogtak, olyan vidám és tiritarka volt az egész, mint a mező a nyár közepén, aztán Csongi integetett, meghúzott még pár zsinórt, és puhán földet ért, pont a rét közepén. Ejtőernyője, mint egy pihepaplan, gyengéden borult rá a szürkésbarna világra.
Csönd volt, Botiék és Nyusziék is hallgattak, de mindenkinek a torkában dobogott a szíve az izgalomtól.
– Szerintem várjunk még egy kicsit – mondta Süni –, hadd jegyezzék meg a virágok alaposan a színeket. Tudjátok, nem túl okosak.
– Jó! – mondta Botond, és intett Csonginak, hogy még ne kezdje el összehúzni az ejtőernyőt. A tarka selyem lágyan hullámzott az enyhe szellőben.
Eltelt pár perc, és Botond végül bólintott a barátjának, így az ernyő lassan zsugorodni kezdett a rét fölött. Ahogy egyre nagyobb részt lehetett látni, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből: a mező virágai ismét színesen ragyogtak, a lapu, a vadzab, a papsajt, minden fűszál újra zölden pompázott!
A tücskök ünnepi ciripelésbe kezdtek, a katicák szárnyaikat rezegtették, a szitakötők nyaktörő műrepülő gyakorlatokat mutattak be, a pockok az egerekbe, Nyuszi rokonsága Süni családjába karolva táncolt, Dorka tapsolt, Botond pedig Csongit ölelgette. A rét visszanyerte régi színeit!

Ja, és szavamat ne tévesszem, a sok ember sem hiába tiltakozott, az erőműben többet nem volt szabad mindenféle vacakságot elégetni, a ronda barna gomolyagok, égi pacák örökre eltűntek a mező fölül.