A bőgős befordult a metróállomásra. Hátranyúlt és megigazította a tokot a hátán, hogy könnyebben elférhessen az emberek közt. Még csak pirkadt, de a dolguk után sietők már megtöltötték a mozgólépcsők előterét. Rutinosan átszlalomozott köztük, és elindult lefelé.

Jó nap volt, gondolta. Illetve jó éjszaka. Ők élvezték a zenét, a közönségnek is bejött, kell-e több?

Leért, és a szokott úton haladt tovább, átvágott egy oldalfolyosón egy másik mozgólépcsőhöz, ami továbbviszi majd hazafelé, de egyszer csak valahonnan messziről szeszélyes ritmusú, furcsa puffogás, csattogás, kopogás ütötte meg a fülét. Megtorpant.

Bonyolult ritmusképlet volt, de már fel is fedezte benne a rendszert, és az bizony nagyon is tetszett neki! Nem lépett hát rá a mozgólépcsőre, félrehúzódott inkább, hogy a mögötte haladókat ne tartsa fel, aztán elindult a hang irányába.

Gyér forgalmú, boltozatos átjáróhoz jutott, annak a túlvégéből jött a dobolás. Igaz, mindig volt lenn valaki, aki egy kis pénzt igyekezett összemuzsikálni, de az csak a legritkábban fordult elő, hogy ütősök próbálkozzanak vele. Bár, kongával azért találkozott már párszor. ...No meg, az is furcsa volt, hogy valaki ennyire az isten háta mögött telepedjen le...

Odaért a folyosó végéhez, de más várta, mint amire számított! Egy újabb mozgólépcső aljához érkezett, ahol bizony nem muzsikált senki, csak a fém lépcsőfokok buktak alá monoton rendben, egymás után, a gumiszőnyeg fémfogai előtt, és a kapaszkodó gumiszalagja járt rendületlenül körbe-körbe. De valami elromolhatott a szerkezetben, mert miközben egymás után rótta az egyhangú köröket, furcsa, izgalmas, ritmikus kopogással, surrogással színezett puffogással töltötte be a teret.

A bőgős csak állt, hallgatta, majd gondolt egyet, kioldotta a szíjat, és a tokot maga elé fordítva felpattintotta a zárakat. Kivette a hangszert, a héjat egy zugban a falhoz támasztotta, rádobta a kabátját, és játszani kezdett. Régóta motoszkált a fejében egy kósza dallam, erre kezdte el felépíteni a számot, és miközben kibontotta a főmotívumot, behunyt szeme mögött újra ott érezte magát a klub otthonos sarkában. Észre se vette, hogy néhányan azok közül, akiket a metrónak éppen ebbe a csücskébe vezetett a dolguk megálltak, és hallgatni kezdték a furcsa párost, a bőgőst és a mozgólépcsőt.

Percek óta játszott már, és ideje lett volna valamilyen más hangszernek is belépnie (már a színpadon persze, ha zenésztársai veszik körül), amikor lágy, de határozott hangján tényleg közbeszólt a fuvola! Egy raszta srác húzta elő a kabátja alól, és miközben az alkalmi közönség megtapsolta a bőgőst ő közelebb húzódott, és felvette a melódiát. A flőte hangja hol tisztán és élesen, hol felhangoktól dúsan rezegve vitte tovább a dallamot, újabb és újabb díszeket szőve köré. A lábak körben ritmusra jártak, bólogató fejek, ringó testek hullámzottak körülöttük, valóságos fesztiváli hangulat kezdett eluralkodni, amikor is váratlanul és határozottan egy munkaruhás kis ember küzdötte át magát a hallgatóságon.

– Bocsánat, bocsánat – szabadkozott furakodás közben –, szabad kérem? Dolgom van, szerelő vagyok, szabad kérem?

A zenészekhez érve megtorpant, csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de aztán csak megrántotta a vállát, és egy kulcscsomót halászott elő a zubbonya zsebéből. Kikereste a megfelelő darabot, a mozgólépcső homloklapjához lépett, kinyitotta egy panel ajtaját, aztán megnyomott egy gombot.

A lépcső egy utolsót kattant, majd megállt. A bőgős és a raszta srác ment még pár taktust, de a zene a "ritmusszekció" kiválása után már nem volt az igazi. Tétován leálltak. A szerelő az itt-ott felhangzó szolid méltatlankodás közepette ismét átfurakodott a gyérülő tömegen és eltűnt valamerre. A fuvolista elvette a hangszert az ajkától, bocsánatkérő mosollyal szétszedte és eltüntette kabátja mély belső zsebében. A közönség oszladozni kezdett.

Mire a bőgős is fellendítette a hátára a súlyos tokot, alig páran voltak csak ott. Búcsút intett nekik, és hazafelé vette az irányt. Mára már tényleg vége volt a napnak. Vagy inkább elkezdődött az új...