I.

A kutya úgy feküdt, mint egy dög. Nem moccant semmije, csak a fingszag jött felőle néha, büdös, mint az oszlás, nem is lehetett tudni, él-e, hal-e? Matyi harapott a vadzab szárából és kiköpte, hadd jöjjön egy kis friss íz a nyelvére, azután a kapu felé fordult.

Nagy tábla nézett a földút irányába, aminek a végén elsuhantak az autók a betonon, a városba. „Lim-Lom Kincses Bánya – Használt Cikek, Müszaki, Ruha” – állt rajta.

Jó volt ez a lomizás! A többiek rohangásztak, mint a mérgezett egér, csak ő meg a szipirtyó dekkoltak itt, árulni. Ha fújt, ha sütött. Most éppen meg lehetett dögleni a melegbe', de legalább a vénasszony se kárált, hogy emelje má' föl Matyi a szutykos seggét és csináljon ezt meg azt, csak feküdt kinyúlva a sezlonon, és a vizes ruhát cserélgette a ványadt mellén.

A falu közepe vagy hét kilométerre volt, de Matyi egész életében tán ha ötször járt odabenn az utóbbi hónapokig. Ám – gondolta vigyorogva –, végül csak házhoz jött a nagyvilág, a főúton kamionos pihenő épült kúttal, bolttal, panzióval, kocsmával. Matyi ha tehette ott őgyelgett hát, figyelt, hamar kikerekedett neki a világ. Rájött, a családi „biznisz” igencsak soványka, a nagy pénz nem a bekötőút mentén hever...

A pihenőn leginkább Ferke kápráztatta el (akinek a lányai a kamionosokkal bajlódtak), mert Ferkének komoly respektje volt! Köröket fizetett, rosszul kártyázott, no és könnyen eljárt a keze, de úgy mondták, hogy aki vele ujjat húz, az a barátaival is, hát ugrott mindenki, ha Ferke szólt valamit.

Törte Matyi a fejét, honnan tudna ő is felhajtani magának hat-nyolc buta libát, akik megkeresnék a vajas kenyerére valót, elkezdett hát bejárni a faluba, a bulikba, ismerkedett. Kupálódott a pihenőben is, nem volt már az a málé, egykettőre a község „éjszakai életének” közismert figurája lett. Pár lánnyal külön is pusmogott, modellkedésről, művészi aktról, ilyesmikről, egyikkel-másikkal azt is tisztázta a kultúr mögött, miféle egyéb áldozatokat kívánhat majd még a kezdeti szűkölködés... Aztán vett egy lepukkant mikrobuszt, és ma végre úgy ítélte meg, eljött a távozás ideje. Kiköpte hát a szájából az utolsó vadzabszárat is, és feltápászkodott...

A lányok ugyan zúgolódtak kicsit a józsefvárosi ház lakásába lépve, „ez nem megfelelő színvonal” – mondták –, de pár visszafogott, befektetői pofon után rendben kipakoltak. Aztán Mátyás levitte őket a Zöld Mókusba, hadd szokják a levegőt!

Éppen az első gintonik végén – amit végigcsiviteltek meg vihogtak a libák – egy szteroidarcú ember lépett oda hozzá. Penge akar beszélni vele, mondta, és az egyik sarokasztal felé mutatott. Egy fuksszal bőven futtatott ember vitte ott a szót, néhány hasonló fickó között.

– Látom, új fiú vagy – kezdte a szikár férfi, ahogy Matyit lenyomták eléje. – A lényeg az, hogy ez itt az én placcom. Vagyis, te szépen elmész, a lányok pedig maradnak... ha jót akarsz. Érted?

– Elférünk mi – próbálkozott Matyi, nem egészen őszinte mosollyal az arcán –, miért civakodnánk? Vagy inkább mi el is megyünk békével, próbálkozunk máshol, jó? – Ezzel állt is volna fel, de a szteroidarcú a helyén tartotta.

– Nem értesz – folytatta Penge, közel hajolva a fiúhoz. – Civakodás szóba se került. Te mész, a lányok maradnak.

Intett, mire az izomagyú megragadta Matyi gallérját, és egy másik fickóval együtt kivonszolták a Mókusból. Odakinn aztán alaposan végigverték kábellel, lábszártól a vállig, hogy mindenhol nagyon fájjon. Matyi megpróbált még feltápászkodni – a lányok... kezdte mondani –, de valamelyikőjük fejbe rúgta, ettől pedig elájult.

II.

Sokáig tartott, amíg Matyi észhez tért a koszlott utcán, és zúgó fejjel hazavonszolta magát. Még tovább, amíg a fél krumpli nagyságú dudor is lement a fejéről, volt hát ideje gondolkozni. Bánta már a naivságát, mint a macska, amelyik hetet kölykezett, a hebehurgya indulást! Meg hát a magával csalogatott és zűrben hagyott „libákat” is erősen sajnálta. Üzletileg is és amúgy is, mert hát azt érezte, hogy neki itt sara van, Penge igen kemény gazda lehet. És bánta azt is, hogy azt hitte, majd a lába elé hever a város. Éppen neki, Matyinak, a lomis suttyónak!... Forrt benne a düh, a szégyen, fortyogott a bosszúvágy, meg is fogadta hát magában, hazaviszi egyszer még a libákat, és leveri Pengén háromszor is, amit kapott! No és ha már amúgy is arra jár, az idejét meg a lányok munkáját is megfizetteti vele!...

Tudta már Matyi – megtanulta –, ész nélkül nem érdemes Pengébe kötnie. Finesz kell hozzá, terv, ehhez pedig az ócskás karrier tapasztalata kevés lehet. Ide is, oda is beállt hát, vásározónak, piaci kisegítőnek, kúthoz, állatorvoshoz, takarított és gyúrt egy konditeremben, annyi csízió ragadt rá, maga is csodálkozott! Pengét is figyelte közben, leste mit csinál, hol találhat rajta fogást. No meg azt is persze, hogy vannak a lányok. Bár nemrég maga is hasonló sorsra szánta őket, a strichelő „libák” (és főképpen kék, zöld, lila foltjaik) láttán bizony összeszorult a szíve.

Tavasszal a strici városszéli nyaralójánál nagy jövés-menés kerekedett, medence, jakuzzi, szauna építésébe kezdtek, és Penge – jó gazda módjára – gyakorta tartott személyesen is terepszemlét. A fiúban körvonalazódni kezdett első akciója...

Egy nap, amikor tudni lehetett, hogy Penge is a nyaralóban van, Matyi (aki emberesedett is, szőrösödött is utolsó találkozásuk óta) becsengetett.

– Jó napot! – mosolygott a férfira, aki ajtót nyitott. – A bioharmonizált illóolaj esszenciákat hoztam meg.

Látta a fickón, hogy az a „jó napot” után lefagyott, ezért megismételte:

– A bioharmonizált illóolaj esszenciákat.

– Egy pillanat – válaszolta amaz, és becsukta az ajtót.

Kis idő múlva megjelent Penge. Végigmérte Matyit, majd megszólalt.

– Én nem rendeltem olajat.

Matyi megnézte a papírt a kezében tartott dobozon, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

– Pedig a cím stimmel, és ki is fizették. Nem vett szaunát? Talán a gyártó ajándéka...

Penge elgondolkozva csücsörített, majd nyilván arra juthatott, hogy ezen ő nem veszíthet, és kitárta az ajtót. Matyi egy perc múlva már Pengével együtt baktatott a szauna felé, lelkesen magyarázva közben, hogy „...de a biorezonanciás frekvenciák ki is olthatják ám egymást! Ez a finom jázminolaj például, forró kőrisre cseppentve igencsak szúrós szagú lesz, másrészt viszont, helyesen használva, félelmetes tartalékokat szabadíthat fel a férfierőben! Ön egy jóvágású úriember, azt hiszem, érdemes lenne megismernie az esszenciákat!...” És Matyi addig duruzsolt így, amíg be nem léptek a tágas fülkébe. A fiú akkor máris egy újabb üveget tartott Penge elé.

– És most ez a speciális, az egész testet megbizsergető illat!

Penge, aki nem dolgozott állatorvosnál, még soha nem találkozhatott a bódító hatású oyan-mentha-alsom kivonattal (ami nemcsak a borjúnyi kutyákat képes kiütni, hanem az embert is), nagyot szippantott hát belőle. A világ egy pillanat alatt remegő képpé vált a szeme előtt, és kétségbe esetten nyúlt valamilyen kapaszkodó után.

– Tán emlékszik rám, én vagyok a suttyó a Zöld Mókusból, akit szarrá veretett, és akinek elvette a hat nőjét – gyűrte fel ráérősen az inge ujját Matyi, miközben Penge lába pudinggá vált. – Először adom vissza a verést, és először veszem el a lányok keresményét. Még kétszer fogom ezt megtenni, de ha elengedi őket, legalább a pénzéből több marad. – Aztán egészen közel hajolt Pengéhez, úgy folytatta. – ...Ha jót akar! Érti?

Ezzel Matyi a derekáról leoldott vastag gumitömlővel istenesen végigverte Pengét oda-vissza, ki ne maradjon semmi! Aztán leoldotta a férfi arany Rolexét, leakasztotta a smukkot a nyakából, lehúzta a pecsétgyűrűjét, kiürítette a pénztárcáját, majd kilépett a szaunából, és vissza sem nézve, elhagyta a házat.

III.

Rossz idők jöttek Pengére. Hol ez, hol az fájt neki, fájt a sok kis izomszakadás, levált porc, begyulladt ízület, repedt csontocska, amit Matyi fenyítése hagyott hátra. Kínozta pára, hasgatta szél, és már csak a szteroidarcúval mutatkozott, aki szobát is kapott a rozzant Penge házában. Hát így élt egy ideje.

Aztán az egyik napon a Zöld Mókusba – amikor Penge is éppen ott iddogált – nagydarab fickó botorkált le. Lompos értelmiséginek nézett ki, akinél éppen bedőlt a hajó, és most lazítani szeretne, semmivel sem törődve. Vedelni kezdett, mogyorót meg mandulát zabálva, nem is foglalkozott volna vele senki, ha egyszer csak le nem sodor mindent a pultról, és el nem kezd ide-oda tántorogni, a torkát markolászva. Úgy tűnt, a gigájában akadt valami, és tán meg is fullad, ha nem segítenek rajta, hát többen is odaugrottak. Püfölték, rángatták, ahogy a laikustól kitelik, de hiába, csak kékült-zöldült tovább! No és akkor, amikor már épp a mentőket akarta hívni valaki, az egyik asztal mellől bozontos alak emelkedett, és a vergődő hátába került. Átkarolta, egyet rántott, szorított rajta, és a nagydarab szájából csak úgy spricceltek elő a magvak! Azután, amíg amaz egy székre rogyva hörgött, a bozontos a dermedt publikum felé fordult, és azt mondta: Ismerd a testet, és az engedelmeskedik neked! – majd visszaült a koktélja mellé.

Mindenki más is visszatért hát az előzőleg abbahagyott foglalatosságaihoz, de a bozontos alig tudott párat kortyolni, máris megjelent az asztalánál a pincér egy üveg pezsgővel. Mögötte ott tipródott egy szeteroidarcú ember.

– A főnököm – intett az Penge asztala felé – kérdezne magától valamit.

Matyi (mert ő volt a bozontos, a „fuldokló” meg az embere) megforgatta a palackot, aztán Pengét kezdte fixírozni.

– Látom a szemén, gyenge az egészsége. Mit akar tőlem? – kérdezte.

– Elmondja azt ő – felelte a küldönc –, és megéri ám beszélni vele!

Rövidesen megtudta hát Matyi, Pengét „egy csapat rabló verte le”, azt nyögi, nagy szüksége lenne egy jó csontkovácsra... Igazán szerencsés találkozás ez – bólogatott Mátyásunk –, hisz ő gyógymasszőr és manuálterapeuta, továbbá egy katmandui box klubban volt gyúró, arrafelé pedig rúgnak is, mint a megvadult kenguru. Amit tehát ő nem tud a megvert testről, az már a patológiára tartozik!

Egy-kettőre meg is egyeztek ott az asztalnál, Matyi így már másnap meg is kezdhette Penge „kezelését”. Az első egy-két hét kellemetlen lesz – ígérte –, meg kell találni a test legfájóbb pontjait, ahová majd a csakrák energiáit irányítani fogja.

Nem csak ujjai begyét használta hát Matyi, hanem tenyerének élét, könyökét, térdét is Penge „kitapogatásához”, amit az folyamatos üvöltözéssel hálált meg. A szteroidarcú először rémülten rohant be, de Penge halálsikolyai lassan megszokottá váltak a számára. Mátyás a negyedik nap délelőttjén új eljárást javasolt:

– Ma nyújtunk – kezdte, vászoncsíkokat véve elő táskájából –, ami aztán jelentős megkönnyebbülést eredményez!

Penge csuklóját a masszázspad végéhez kötözte, majd ugyanezt tette a bokájával is. Azután újabb gyolcsot vett elő, és egy pillanat alatt betömte Penge száját is.

– Mondtam már, hogy én könnyebbülök meg jelentősen? – kérdezte mosolyogva. – Tudja, én vagyok a kölyök a Zöld Mókusból, aki most másodszor veri meg, de nagyon! És persze megszabadítja a holmijától is, mert a lányok még magánál vannak.

Azzal nekiállt, és egy bikacsökkel leápolta Penge sokat sanyargatott testét. Aztán elszedte az óráját és az ékszereit, meg mindazt, ami a szobában értékes lehetett. Degeszre tömött táskával, barátságos köszönéssel búcsúzott a testőrtől, lelkére kötve, húsz percig ne zargassák a gazdát, ma igazán kemény gyúráson esett át.

Odakinn sütött a Nap, és a villamos vidáman csilingelve futott messze Matyival.

IV.

Penge a második verés után már csak egy fekete Hummerrel közlekedett, a sötétített üvegű dög útjából az is kitért, aki nem tudta, hogy egy morcos maffiózó ül odabenn. Matyi egyre csak spekulált, hogyan tudna közel férkőzni az emberéhez úgy, hogy ne hagyja ott a fogát. A megvilágosodás, ami utolsó tervéig elvezette, egy roncsderbin érte...

A Hummer ragyogott, akár a tücsök segge, és úgy úszott a körúttal párhuzamos utcában a parkoló autók közt, mint egy uszály a csatornán. Miközben pedig a terepjáró így vonult, egy ütött-kopott kocka Lada kanyarodott le a körútról feléje tartva, vészesen imbolyogva átcikázott az egytömbnyi távolságon, kifarolt, és óriási csattanással nekicsapódott az éppen a kereszteződésbe érkező monstrumnak.

A Hummer sofőrje, meg a Pengével ülő szteroidarcú persze azonnal megpróbáltak kiszállni, de a tragacstól egyikük ajtaja sem nyílt. Leengedték hát az ablakot, hogy elkezdjenek a Ladással üvöltözni, így még tisztábban láthatták, amint egy borzas szakállú, raszta hajú, sipkás-szemüveges srác ugrik ki a roncsból, és bámul rájuk a kocsija fölött. Aztán vihogni kezd, majd nyerítve röhögni.

– Hé Penge – kiabált át –, te vagy az, vagy csak a majmaid? Már nemcsak a csontjaidat töröm, de a kocsidat is? Bocsi, ez véletlen volt! De ne félj, a verés sem marad el, ne feledd a Mókust!

Penge feje vörösre, majd lilára váltott, aztán dühödten csapkodni kezdte az embereit, „mozduljatok barmok, mire vártok, kapjátok el, csináljátok ki!” üvöltötte, és azok lázasan másztak át tökön-babon, sebváltón-főnökön, hogy a túloldalon kiszállhassanak. De mire nagy nehezen kikászálódtak a terepjáróból, a fiú már vissza is ugrott a tragacsába és elindult, illetve elindult volna, de folyvást leállt, le-lefulladó motorral. Öt méter előre, leáll, öt méter megint, ismét leáll, a gorillák mindig csak egy kicsivel maradtak le a rángatódzó autótól. De futottak utána bőszen, amíg meg nem hallották, hogy a Hummer is beindul mögöttük! Persze már csodálkozni sem volt idejük és ugorhattak szanaszét, mert a Lada motorja is felzúgott, és a Hummerrel együtt egy pillanat alatt eltűntek a kereszteződésből. A két ember – kocsit és főnököt egyszerre elveszítve – bambán állt a hirtelen kiürült flaszter közepén.

– Hát, újra találkoztunk! – mondta Matyi a sofőrülésből, a hátul kuporgó Pengét nézve a tükörben. – Ma, ha kiérünk a városból, végképp rendezzük a dolgainkat, ugye? Egy nagy verés kijár még, no meg kiadásaim is voltak a Ladás fiúval, és a lányok sem tehették zsebre amit kerestek. De sebaj, van már vevő az alkatrészekre! – veregette meg mosolyogva a kormánykereket.

Lassan elfogytak a házak, végül a Hummer egy bekötőútra fordult rá és leállt. Matyinak szinte megesett a szíve a reszkető Pengén, amint kicibálta a kocsiból, de ami jár, az jár, erről és a lányokról nem feledkezhetett el. Amikor végzett, a végtelenül rozzant stricit egy fa alá ültette a főút mentén.

– És a lányok! – emelte fel az ujját. – Megköszönni mindnek, és elengedni őket. Különben újra jövök! – azzal elporzott a kocsival.

Úgy mondják, Penge eztán egészen felhagyott az iparral, nemcsak Matyi hat „libáját” engedte útnak. Békés panziós lett, a futtatóktól szigorúan távol tartva magát. A lányok is hazaszállingóztak a faluba, miután mind szép summát kaptak a fiútól. Matyi – ahogy hírlik – az autókereskedésnél maradt, és ma is egészen jól boldogul.

Hát, ennyi a „lomis” Matyi története, ahogy én azt hallottam egy kamionos pihenőben, ahol csak egy kút volt, egy panzió és egy kocsma, messze a falutól...