Azt mondják, az üzlet sikeréhez (már ha nincs mindjárt az indulásnál annyi zsé a zsebben, hogy leverjünk vele mindenki mást) az kell, hogy felmérjük lehetőségeinket, továbbá megtaláljuk azt a piaci szegmenst, ahová még sikeresen betüremkedhetünk. Hogy ez mennyire így van, arra álljon itt egy eklatáns példa, a Kisbéka utca egyik legnépszerűbb üzlete indulásának rövid története!

Amikor Márton bácsi, a környék rangidős műszaki kereskedője örökre lehúzta a rolót, családja egy viszonylag jó üzlethelyiséget és a befagyott készletben számos, kerekeken is húzható szovjet laptopot örökölt tőle. Fia, aki már maga is benne volt a korban, és akit apró termete, vörös haja és meglepő ereje folytán Bzmotnak becéztek, úgy döntött, piacképesebb profilra vált. Élelmiszerrel kezd kereskedni, és ehhez nem is épít másra, mint a famíliában szunnyadó képességekre, készségekre, valamint arra az induló tőkére, amit a laptopok akciós értékesítése biztosít neki. Az utca lakói, akik a családot hosszú ideje ismerték már, némi fenntartással fogadták a hírt...

A nyitás napján, 8 után hét perccel Kittyke, akit soha nem kellett biztatni, hogy hajoljon előre, izgatottan nyomta arcát a kisábécé üvegéhez, tájékoztatva a bejárat előtt tolongókat:
– Ezek még kávéznak!
És tényleg! Jól látszott, hogy a köpenyes Bzmotok hátul, egy kupacban, a kávéjukat kortyolgatják. Tréd Márk bácsi, akinek elfogyott a Mira víze és már az elvonás jelei mutatkoztak rajta, egy féltéglával akarta volna szelíden megkocogtatni a kirakatot, de mások lefogták, és emlékeztették rá, a bolt jellege megengedi az ilyen nyitási anomáliákat. A koráról megfeledkezett agg végül sóhajtva a cégtáblára nézett, és lassan megnyugodott.

8.12-kor az egyik ifjabb Bzmot kelletlenül előreballagott, és szélesre tárva az ajtót, egyben a tolongók feje fölött megküldve a rigót, kinyitott. Ahogy a tömeg betódult, legelőbb is mindenkinek a “TILOS!”, azután a “NEM VÁLLALUNK FELELŐSSÉGET!”, majd a “REKLAMÁCIÓT NEM FOGADUNK EL!” feliratú tábla tűnt a szemébe, melyek alatt a boltvezetőként fungáló Bzmot mama támasztotta a falat, céltalanul mosolyogva, viszont jelentősen emelve a légtér maligánfokát.
A vásárlók kosarat ragadtak (vagy inkább mindenkihez hozzáragadt egy-egy kosár), és szétszéledtek az üzletben.
– Halló kérem! – zendült fel máris Taxa mutter hangja a tejes pult felől. – Ezen itt lejárt a szavatosság!
– Jó’vanna! – hallatszott a Bzmot család kisebbik lányától. – Melyik az?
A mutter átnyújtotta a gyanúsan feszes zacskót, mire a kis Bzmot egy “Minőségét megőrzi: holnapig” feliratú matricával ügyesen eltakarta a dátumot.
– Na, most jó? – kérdezte szúrósan a muttert. – Olyan aludttej lesz ebből, hogy csuda! Lássa, már szunyókál is!
Taxa mama lehunyta a szemét, háromig számolt, majd szélesen elmosolyodott.

Nem messzire onnan Alig úr a felvágottas pult mögött támaszkodó Bzmot fiút éppen az olasz szalámi koráról faggatta, egyenesen a rúdra mutatva.
– Hogy ez friss-e? – hajolt előre a gyerek, miközben meglobbanó hajából hedensolderszt soha nem látott fejbőre gazdagon hintette kincseit bele a pultba. – Nem t’om – folytatta, s mivel ő is kíváncsi volt, lefejtette a rúd végéről a fóliát. – A’sszem – felelte, Alig úr felé mutatva a kissé színjátszó vágási felületet, másik kezével ügyesen elhajtva néhány erőszakos legyet. – De amíg ez van, újabb úgyse lesz!
– No jó – mondta Alig úr elmerengve –, adjon belőle húsz dekát!
A zöldséges pult előtt egy szottyadt banán hevert a padlón, ez mindjárt felkeltette Kittyke érdeklődését, de az alkalmazott Bzmot fiú, miközben csőrrel bepasszolta a maradványt a pult alá, tudatta, hogy a banán elfogyott, és fogalma sincsen mikor lesz megint, ha lesz. Ám, ha Kittyke nagyon vágyik rá, hát elképzelhető, hogy tud szerezni neki, annak persze megvan az ára. Kittyke elragadtatva közölte, hogy bármire kész az áruért, és már most is olyan izgatott, hogy legalább egy kígyóubit azért elvisz.

Amíg a legfrissebb kuncsaftok így múlatták az időt a pultoknál, a legkockásabbra gyúrt Bzmot utód máris elcsípett egy bolti szarkát, aki a dinnyék körül ólálkodott, és akinek sanda szándéka lelepleződött. A kismamának látszó személy hiába védekezett azzal, hogy már ekkora hassal is lépett be az üzletbe, a két legközelebbi alkalmazott vitát nem tűrve hátravezette ruhaátvizsgálásra, testüregi motozásra és ultrahangra. A bámész vásárlók közül többen is tapsoltak!
Nem kellett sokat várni az első szóváltásra a pénztárnál sem, egy vevő (a pénztáros maga elé mormogott megfogalmazása szerint egy “kötözködő vén szar”) nehezményezte a 37,00 forint helyetti 3700 forintos elütést. Miután a koros kuncsaft vaskos sértések és súlyos fenyegetések hatására sem volt hajlandó levásárolni a különbséget, apróban kapta meg a jussát, amivel boldogan vigyorogva hagyta el az ABC-t, csatlakozva a kint diskurálókhoz.

Az elégedettség, a siker egyértelmű volt. Bzmoték kihozták magukból a maximumot, a készletből a minimumot, a Kisbéka utca lakói pedig megkapták mindazt, amiért jöttek: az áldatlan körülményeket, a boltos packázásait, az alávetettséget, úgy ahogy abban régen részük volt: a fiatalságukat! Keblére ölelte őket a "Nosztalgia ABC".