Semmi nem jelezte előre, hogy a busz, amely egyenletes sebességgel haladt a gyér forgalomban, satufékkel áll majd meg. Így persze az is érthető, hogy Katalin, aki állva utazott, kicsit könnyelműen talán, de okkal, éppen ezt megelőzően engedte el az ülés kapaszkodóját, húzta félre táskája cipzárját és kezdett zsebkendő után kotorászni benne.

Miközben tehát Lacika, aki nemrég még a járdán szorongatta azt az apró gumilabdát, ami után az imént kifutott az útra, táguló szemmel, rémülten nézett a csikorogva közeledő hatalmas járműre és miközben István (aki az utóbbi négyszázhúszezer kilométerét balesetmentesen vezette le) szintén dermedten bámult a közeledő Lacikára, Katalin is meglepetten vonta fel szemöldökét, szája kiáltásra kerekedett, majd kecses ívben repülni kezdett előre.

Furcsa mód az első pillanatban, amikor lába elhagyta (pontosabban már alig érintette) a padlót, az a régi kép villant be neki, amint a mára már lebontott városi vidámparkban hajóhintáztak a gyerekekkel (azok ugye a kicsiben, Attila meg ő pedig a nagyban), és felérve megtorpantak, majd zuhanni kezdtek vissza, na, ott érezte ezt a súlytalanságot! Persze ahogy vidámpark sincs már, úgy nincsen Attila sem (illetve van, de ki tudja hol), a fia pedig ezer kilométerre Nyugatra, a lánya meg kétszázra Keletre.
Aztán amint esett (röpült?) tovább, és egyik kezével reménytelenül valami fogódzó után kapott, a másikkal pedig görcsösen igyekezett összemarkolni a táskáját, nehogy ezerfelé szóródjon szét minden belőle, mégiscsak látása perifériájába került egy szökésben lévő boríték fehér sarka. Először arra gondolt, talán egy befizetetlen csekk lehet, de aztán fájdalmasan ismerte fel, hogy nem, ez nem csekk, hanem anyja legutóbbi kórházi értesítője, amiben megadták a következő kezelések időpontjait. Pedig már azt hitték (no jó, remélték), hogy túl vannak a dolgon, a betegség eltűnt, felszívódott, nyomát sem látják többé, de persze nem így lett. Jött az a csúnya rosszullét, amiért nem volt okolható az éppen keringő vírustörzs, jött a kivizsgálás, aztán a sajnálkozó kifejezés az orvos arcán. Meg persze az optimista biztatás, hogy megfoghatónak látszik a dolog, kitartás, a múltkor is majdnem sikerült! Az anyja sóhajai, az ő otthoni pityergései, most pedig éppen hozzá tart, hogy elkísérje.

István homloka közben – tekintve, hogy a buszvezetők nem használnak biztonsági övet – egészen közel jutott a szélvédőhöz, a busz Lacikához, ő a síráshoz, Lacika anyukája pedig a gyerekhez, mert fél lábbal már az úton volt ő is, lobogó hajáról csúszott lefelé a kendő, kezét a kisfiú felé nyújtotta, széttárt ujjai mint a lecsapó sas karmai, ez így, festő ecsetjére kívánkozó pillanat volt!

De Katalin ebből nyilván nem láthatott semmit, a torkán már tolult fel a kiáltás, szemhatára pedig a műszerfal magasságáig süllyedt, azt találgatta, vajon nekizuhan vagy sem. Nem jutott dűlőre, elengedte hát a táskát és inkább mindkét kezét maga elé igyekezett kapni, hogy tompítsa az ütközés erejét. Igazából valahogy nem hitte, hogy neki itt most komoly baja eshet, kitöri a nyakát vagy ilyesmi, de nem akart fél dinnyényi puklit sem a homlokára. Meg, ha kitörné a nyakát – gondolta – ki kísérné el az anyját? No meg a lánya is válófélben van éppen, gyerek ugyan - hál’ istennek? – még nincs, de anélkül is lesz baja bőven, biztosan szüksége lesz rá!

Lacika végül megmenekült, fél méterre állt meg tőle a busz. Zokogó anyja a karjába kapta, István pedig falfehéren visszadőlt az ülésbe, hallgatta a hátul zsibongó, zajongó utasokat.
Katalin két térden, előrenyújtott alkarjára támaszkodva állapodott meg a padlón a sofőrfülke mellett, mintha jógázott vagy imádkozott volna. Mielőtt elkezdett volna feltápászkodni még eszébe jutott, mennyire sok minden is futott végig az agyán, mi mindenre gondolt (tényleg, a csekkeket este majd meg kell nézni, hogy valóban mindet befizette-e), és, hogy mi vár rá még ma. Hát, ennyi egy élet – állapította meg. Pedig fél perc ha volt az egész.