Volt egyszer egy szegény ember, akinek tényleg nem volt semmije sem a magán hordott ruhán kívül, nem volt háza, de még lakása sem, sőt még egy szobára, egy ágyra sem futotta a pénzéből. Ott aludt hát, ahol tudott, ha jó volt az idő, akkor a szabadban, valahol egy bokor alatt, ha rosszabb volt, akkor keresett egy elhagyatott fészert, vagy behúzódott valami lépcsőházba. Néha meg elment a szegények szállására, ahol ingyen kapott tetőt a feje fölé, meg  ennivalót.

Mondom, nem volt semmije sem, és ott aludt, ahol tudott, pedig nem volt ő sem nem nagyon lusta, sem nem nagyon ügyetlen. Csak hát, amikor kisgyerek volt, nem biztatta a tanulásra sem az apukája, sem az anyukája, és nem is segítettek neki. Így aztán hamar el is ment a kedve tőle, és még az olvasásban is botladozott, azt hitte, hogy az egy haszontalan dolog. Mesterséget sem tanult, ezért amikor felnőtt, csak ritkán tudott dolgozni, és akkor is kevés pénzért. Sokszor be is csapták, nem fizették ki az elvégzett munkáját, csak fillérek ütötték a markát.
De hiába volt ilyen sanyarú a sora, mégis mindenki kedvelte őt (már a hasonló sorsú, szegény emberek közt), mert általában jókedvű volt, viccelődős, jól telt mellette az idő. Ha feltűnt zöld rövidnadrágjában és mindig kényes gonddal rendben tartott pólójában, már előre mosolygott aki látta, és messziről integetett neki.
Bizony, a pólója és ő elválaszthatatlanok voltak, egy ágaskodó, piros paripa volt rajta, azt a szegény ember gyakran nézegette, még ha ő csak fejjel lefelé is láthatta ilyenkor.
Nem is hívták másképp a barátai és ismerősei, csak úgy, hogy Pólós Potyka. Hogy Potyka miért lett, ne kérdezzétek, biztosan szerette a halat, különösen a pontyot, vagyis a potykát. De ez egy másik történet…

No, történt egyszer, hogy Pólós Potyka munkát kapott egy fél napra. Kapálnia kellett egy szőlőben, ami bizony kemény dolog, főként ha még a Nap is tűz. Nem csoda hát, hogy kora délutánra jól el is fáradt. Miután megkapta a kevéske pénzt a kapálásért, meg a tányér jó levest, nagy karéj kenyeret, először is belakott, mint a duda, azután pedig elballagott a kedvenc parkjába. Gondolta, keres egy árnyas bokrot, lefekszik alája és alszik egy hatalmasat. Mert hidd el, ebben Pólós Potykának igaza van, nincs is jobb dolog, mint a fárasztó munka és a jó ebéd után elheverni a zöldben és horpasztani, amíg a Nap le nem hanyatlik…
Ahogy határozott, úgy is tett, de mert nem akarta, hogy a pólója fűfoltos legyen, levetette és maga fölé akasztotta egy ágra. Hadd szellőzzön az is – gondolta –, aztán ledőlt, és egy perc múlva már úgy húzta a lóbőrt, hogy a madarak hanyatt-homlok menekültek el a szomszéd fáról, volt, amelyik még a fészkét is magával vitte!

Aludt, aludt Pólós Potyka, egészen addig, amíg a délután hűvösödni nem kezdett, akkor felébredt, és első mozdulatával a póló után nyúlt, de bizony hiába! Amíg ő békésen horkolt, valaki fogta és ellopta az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és ápolt pólóját! Lett is nagy rohangászás ebből, a parkban fel, aztán le, hosszában, azután keresztben, végül pedig cikcakkban, de bármerre is futott Potyka (már nem mondhatjuk, hogy Pólós, mert hát nem volt meg a pólója), nem talált senkit és semmit! Végül nagyot sóhajtott, eldörgölt egy könnycseppet a szeme sarkában, és elindult, hogy megkeresse a barátait.

– Hát veled meg mi történt Pólós Potyka? – kérdezték azok, amikor rájuk talált. (Ők még Pólósnak hívták, mert nem tudták azt, amit mi már igen, hogy ellopták a pólóját.)
– Ne is mondjátok! – felelte. – Valami csibész elvitte a pólómat, amíg aludtam! Nem láttátok valakin az én ágaskodó, piros paripámat?
De mindenki csak sajnálkozva ingatta a fejét, nem látták a pólót senkin sem. Végül aztán egyikük adott Potykának egy elnyűtt trikót, szegény kénytelen volt azzal beérni, mert hát félmeztelenül csak nem járhat az ember, felnőttek közt az utcán, az mégsem illendő!
Bizony, hiába, hogy csak egy póló volt az, amit Potykától elloptak, attól a naptól már nem volt olyan jó a kedve, nehezebben jöttek a viccek, a többiek gyakran kapták azon, hogy csak bámul a semmibe szomorún, bizonyára azon gondolkodva, merre járhat most az, aki az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és babusgatott pólóját hordja…
Hát én elmondom neked, merre járt!

Először is tudnod kell, hogy az a póló nem egy közönséges póló volt, hanem egy csudapóló! Mert legalább annyira szerette Potykát, amennyire az őt! Szerette bizony a gazdáját, mert hát hiába volt az szegény, mint a templom egere, ha foltot látott rajta, rögtön kimosta tiszta vízzel, vagy inkább egy darabka szappannal, amikor volt nála. Ha pedig elfeslett valamelyik varrás, rögtön megöltötte, ezekre a dolgokra Pólós Potyka soha nem sajnálta az időt vagy a forintjait!
Ezért aztán, amikor a tolvaj felvette a pólót, az mindjárt szorongatni kezdte! Szorított a póló nyakban, hónaljban, szorított pocakban, a tolvaj hiába húzogatta, nyújtogatta, csak nem akart kényelmes lenni! Pedig ránézésre éppen az ő mérete volt!
– Ej, te! – mordult rá. – Hát ez meg mi akar lenni?! Mért szorongatsz engem, nem lesz ennek jó vége!
Nem is telt el csak két nap, és a tolvaj meg is szabadult tőle, elcserélte az egyik komájával egy pakli cigarettára.
De az új gazda sem járt jobban, mert a póló emlékezett Potykára, nem akart máson lenni, különösen olyan emberen nem, aki csak akkor fürdik, amikor az eső végigver rajta!
Hát szorongatta, kínozta ezt is. Hiába vette az le és nézegette, hogy hát ő ebbe a pólóba akár kétszer is beleférne, amikor visszabújt beléje, már a fülét is alig tudta áttuszkolni a póló nyakán, annyira szűk lett egy pillanat alatt! Elhagyta hát ez is, odaadta egy piaci büfésnek egy tál mákos tésztáért.
De biz' az se hordhatta sokáig a pólót, annál inkább sem, mert ő meg le is csöpögtette pörköltszafttal, amit a póló ki nem állt! Utálta magán a pörköltszaftot, hát akkorát szorított a büfésen, hogy az mindjárt eldobott tányért, kanalat, vége is lett az ebédjének! Oda is adta a pólót azonnal az egyik kifutófiúnak.

Hogy kiféle, miféle szerzet a kifutófiú? Tudod, az ilyen suhancok ott sertepertélnek a  vásári, piaci sokadalmakban, el lehet ugrasztani őket ide meg oda, ha a fontosabb emberek nem érnek rá kolbászért vagy sörért sorba állni.
No, ez a legény tulajdonképpen akár jó gazdája is lehetett volna a pólónak, ha az nem emlékezett volna még mindig olyan jól az ő kedves Potykájára, akivel akkora utat jártak már be. Hiába vigyázott a legény, amikor szerelni kellett, hogy be ne olajozza a pólót a biciklilánccal, hiába hajtotta félre a tüskés ágakat, ha lerövidítette az utat a házuk felé, a póló csak szorongatta őt is. No nem olyan vadul, mint a többieket, csak úgy szelíden, de szorította egyre, vegye már le, hadd kerüljön ő vissza a régi jó gazdájához!
Így aztán pár nap múlva, amikor a legény éppen egy parkon kerekezett át és a póló megint szorított egyet rajta derékban, a fiú megállt és kibújt belőle.
– Hát póló, én nem tudom mit akarsz – mondta neki –, de látom, nem akarod, hogy én viseljelek. Akkor pedig keressünk neked új gazdát!
Ezzel körülnézett, de bizony minden fiú és férfi, akit csak látott, már mind szép inget, pólót viselt, a lányok, asszonyok pedig tarka nyári ruhákat. Egy, csak egyvalaki volt a parkban, akire ráfért volna egy új póló! Az az ember pedig egy bokor tövében szunyókált, és nem viselt mást, csupán egy viseltes trikót a zöld rövidnadrágja fölött.
A fiú lefektette drótszamarát a földre, és halkan odalépdelt a bokorhoz. Egy kicsit elnézegette a csöppet szomorkás arcú, alvó férfit, aztán a pólót a feje fölé benyúló ágra akasztotta. Mosolyogva ballagott vissza a biciklijéhez, és nem tudta miért, de nagyon úgy érezte, hogy ennél jobb választása nem is lehetett volna!

– Nem tudom, mi lesz itt – ingatta fejét Grün bácsi, a Kisbéka utca közkedvelt boltosa (aki, mint nevéből is könnyen kitalálható, születése óta aktív zöld volt) –, de akkora kaliforniai paprikákat kapok mostanság, hogy alig tudok egyet-egyet felemelni a kínálóra... és mintha a kukacok is nagyobbak lennének bennük! – tette hozzá elgondolkozva. – Lehet, hogy ez már egy génkezelt nemzedék?
Csupán néhány vevő hallotta ezeket a szavakat, de nem kellett hozzá három nap, hogy a Kisbéka utcát elöntse a kétség. Az aggódó hangok persze eljutottak szerkesztőségünkbe is, utánajártunk hát, kinek mi a véleménye a témával kapcsolatban.

– Én mondom – emelte fel kezét Kis gazda, hogy lapunk riportere előtt is egyértelművé tegye a vélemény súlyát –, ez a génkezelés nagyon ellentmondásos dolog! Próbálkoztam vele magam is, van egy ismerősöm, aki ilyen génkezelő szakmunkásképzőt vagy mit végzett, na azzal csináltunk olyan borsót, hogy ellenálló legyen. Persze elsősorban a betegségekre gondoltunk, de a haver nagyon akart brillírozni, így aztán egy kicsit eltúlozhattunk valamit, mer’ az lett, hogy a borsó megfogta a föld alatt a pockokat meg a vakondokokat is, és kidobálta a tábla mellé, sőt a kisebb madarakat is lerántotta a levegőből, aztán még a repülőkkel is próbálkozott, mer’ a térlátása azér’ még nem lett az igazi. Szedni is nehéz volt, mer’ elkapta a bokádat, közbe’ meg lőtte rád a szemeket a hüvelyekből, mint a veszett fene! Át is tértem a bióra... Na, hát ezért mondom, hogy csak babrálunk, babrálunk, oszt’ észre se vesszük és a fejünkre nő a termény!
 
– El ne higgye már a gazdának, hogy nem manipulál! – legyintett Tréd Márk bácsi, aki a nyugdíjasok kisfogyasztói oldaláról közelítette meg a kérdést. – Manipulál az, csak nem az önvédelmi borsóval, mert azzal nagyot bukott! Vagy akkor miért van a tehenének két tőgye, mindegyiken nyolc csöccsel? Hát, hogy hamarabb végezzen a fejéssel, ugye na! Nekem ugyan mindegy, hogyan kotyvasztják a dolgokat a tudós urak meg a gazdák, csak a végeredmény sok legyen és finom! Meg olcsó! Én például egyáltalán nem bánnám, ha a csirkéket nem is lehetne felborítani, mert fölül is lenne mellük meg még két combjuk-lábuk, nem ragaszkodom én a far-háthoz! Ha tele a zseb, azért könnyebb ám finnyáskodni meg aggódni a jövőért, korgó gyomorral mások a szempontok!
– No, de Márk bácsi, nem tart attól, hogy a genetikai manipulációk esetleg az Ön szervezetére is hatással lehetnek? – kérdeztük a határozott nyugdíjast.
– Erre? – kérdezte keserűn felkacagva. – Nem vagyok én se Svarcenegger, se Alandelon, látna csak a fecske gatyámban, mindjárt tudná, hogy engemet minden nem várt változás csakis pozitívan érinthet!

– Nos, igen, gyakran találkozni a Tréd úréhoz hasonlóan bagatellizáló és egyszerűsítő véleményekkel – nyilatkozta Alig úr, a Kisbéka utca 13/b. viceházmestere. – A hatások kiszámíthatatlanok, erre én vagyok az alig élő példa! Mi itten, a tápláléklánc csúcsán azért csúnyán ráfaraghatunk a sompolygásra, mert csak eszünk-iszunk két pofára, ahogy illik, a belekben meg csak szívódik fel az anyag, aztán egyszer csak eléri a kritikus tömeget. Én például boldog mosollyal az arcomon morzsoltam életem óráit immáron huszadik éve tartó enyhe alkoholmámoromban, amikor egy génkezelt tablettásbor-szállítmánynak köszönhetően teljes rezisztenciába estem szeszileg! Néhány óra alatt teljesen kijózanodtam, és megláttam a feleségemet a maga torzítatlan, optikai valójában! Azon nyomban véget értek a vicces botorkálások is, ma már nap mint nap céltudatos léptekkel kell felmosás közben végigjárnom a házat, oda lett a bizonytalan tájékozódás diszkrét bája, és ugyan a Hatcsöcsűbe is minek mennék, ha még be sem csiccsenthetek? Elé vagyok kényszerülve kérem a valóságsóknak! Egy merő borzalom az életem, hogy az ég szakadjon a genetikusokra!

Természetesen nem lenne teljes a kép anélkül, hogy a laikus termelő vagy fogyasztó fésületlen gondolatai mellé ne tennénk oda a megfelelően képzett és tájékozott szakemberek, pártolók és ellenzők véleményét is. Elsőként Frank Steint, a hazatelepült genetikust idézzük, akinek Frank&Stein Kisbéka Kísérleti Parkja sok suttogást, szóbeszédet gerjesztett az utcában.
– Kérem, a genetikusan módosított élőlényektől ódzkodni alig különb a babonaságnál! No jó, egy vírust inkább ne molesztáljunk, de a magasabb rendű szervezetek azért kordában tarthatók. Az, hogy valamit célszerűen átalakítunk, nincsen feltétlenül kedvezőtlen hatással másokra! Mert kérdem én, zavarja az Alig urat, vagy a zöldeket, ha kocka alakú a paradicsom? Ha több a fehérje a szójában, mint a csirkemellben? Vagy, hogy az én könyvelőmbe már be lehet fűzni a pénztárszalagot is? No, ugye! El van ez túlozva kérem, mint a zengői radarállomás!

Ezzel élesen ellentétes véleményt hangoztatnak a Kisbéka kistérség könnyű leányai, akik a Méregzöldek nevű szervezetbe tömörültek.
– A génmanipuláció a civilizáció halála! – jelenti ki képviselőjük Kittyke, a Kisbéka utca üdvöskéje, aki nem akkor van táppénzen, amikor az ágyat nyomja. – Ahogy régen a DDT, vagy a műtrágyák vegyi anyagai a növényeken és az állatokon keresztül az emberekben, végső soron bennünk kötöttek ki, úgy a mutált gének, kromoszómák is a mi szervezetünkben halmozódnak fel. Tiltakozom a magam és társaim nevében is, mi nők nem akarunk az egészségünkre veszélyes férfiak terhe alatt nyögni!

Mint látható, a szempontok és az azokból következő vélemények igen színes képet mutatnak, lapunk is örült hát, amikor napvilágot látott a Kisbéka utcai Nyúztévé hírportálján az illetékes minisztériumi tisztviselő nyilatkozata. Íme:
“Nem szándékoznunk olyan jellegű engedményeket tenni sem a magyar sem a nemzetközi termesztési és kutatói tevékenységben, amiről egyébként hogyha bevezetnék, főleg nem a fogyasztókra veszélyes termékek forgalmazását illetően az jogos veszélyként felmerülne. Én ilyenre nem számítok, hogy lesz Magyarországon!”

Hát így fogalmazott az illetékes (vagy interpretálta szavait ily módon a médium), de akár így mondta, akár csak így értették, most már szerkesztőségünket is elborította a bizonytalanság és a jogosnak tűnő félelem...

I.

A kutya úgy feküdt, mint egy dög. Nem moccant semmije, csak a fingszag jött felőle néha, büdös, mint az oszlás, nem is lehetett tudni, él-e, hal-e? Matyi harapott a vadzab szárából és kiköpte, hadd jöjjön egy kis friss íz a nyelvére, azután a kapu felé fordult.

Tudod, ez nem az a regény,
amiben mindenen át,
gázolva ellenek hadát
sem talált a leány és a legény
egymásra szegény,

örülhetsz hát jó barát,
csak kedvünk jó borát
tesszük majd eléd.

Zengjen az orgona,
szóljon a dal,
szálljon a szó nevetve,

mert vígságunk hona
lesz e frigy, diadal,
s mi győztesként szeretve!

A bőgős befordult a metróállomásra. Hátranyúlt és megigazította a tokot a hátán, hogy könnyebben elférhessen az emberek közt. Még csak pirkadt, de a dolguk után sietők már megtöltötték a mozgólépcsők előterét. Rutinosan átszlalomozott köztük, és elindult lefelé.

Jó nap volt, gondolta. Illetve jó éjszaka. Ők élvezték a zenét, a közönségnek is bejött, kell-e több?

Leért, és a szokott úton haladt tovább, átvágott egy oldalfolyosón egy másik mozgólépcsőhöz, ami továbbviszi majd hazafelé, de egyszer csak valahonnan messziről szeszélyes ritmusú, furcsa puffogás, csattogás, kopogás ütötte meg a fülét. Megtorpant.

Bonyolult ritmusképlet volt, de már fel is fedezte benne a rendszert, és az bizony nagyon is tetszett neki! Nem lépett hát rá a mozgólépcsőre, félrehúzódott inkább, hogy a mögötte haladókat ne tartsa fel, aztán elindult a hang irányába.

Gyér forgalmú, boltozatos átjáróhoz jutott, annak a túlvégéből jött a dobolás. Igaz, mindig volt lenn valaki, aki egy kis pénzt igyekezett összemuzsikálni, de az csak a legritkábban fordult elő, hogy ütősök próbálkozzanak vele. Bár, kongával azért találkozott már párszor. ...No meg, az is furcsa volt, hogy valaki ennyire az isten háta mögött telepedjen le...

Odaért a folyosó végéhez, de más várta, mint amire számított! Egy újabb mozgólépcső aljához érkezett, ahol bizony nem muzsikált senki, csak a fém lépcsőfokok buktak alá monoton rendben, egymás után, a gumiszőnyeg fémfogai előtt, és a kapaszkodó gumiszalagja járt rendületlenül körbe-körbe. De valami elromolhatott a szerkezetben, mert miközben egymás után rótta az egyhangú köröket, furcsa, izgalmas, ritmikus kopogással, surrogással színezett puffogással töltötte be a teret.

A bőgős csak állt, hallgatta, majd gondolt egyet, kioldotta a szíjat, és a tokot maga elé fordítva felpattintotta a zárakat. Kivette a hangszert, a héjat egy zugban a falhoz támasztotta, rádobta a kabátját, és játszani kezdett. Régóta motoszkált a fejében egy kósza dallam, erre kezdte el felépíteni a számot, és miközben kibontotta a főmotívumot, behunyt szeme mögött újra ott érezte magát a klub otthonos sarkában. Észre se vette, hogy néhányan azok közül, akiket a metrónak éppen ebbe a csücskébe vezetett a dolguk megálltak, és hallgatni kezdték a furcsa párost, a bőgőst és a mozgólépcsőt.

Percek óta játszott már, és ideje lett volna valamilyen más hangszernek is belépnie (már a színpadon persze, ha zenésztársai veszik körül), amikor lágy, de határozott hangján tényleg közbeszólt a fuvola! Egy raszta srác húzta elő a kabátja alól, és miközben az alkalmi közönség megtapsolta a bőgőst ő közelebb húzódott, és felvette a melódiát. A flőte hangja hol tisztán és élesen, hol felhangoktól dúsan rezegve vitte tovább a dallamot, újabb és újabb díszeket szőve köré. A lábak körben ritmusra jártak, bólogató fejek, ringó testek hullámzottak körülöttük, valóságos fesztiváli hangulat kezdett eluralkodni, amikor is váratlanul és határozottan egy munkaruhás kis ember küzdötte át magát a hallgatóságon.

– Bocsánat, bocsánat – szabadkozott furakodás közben –, szabad kérem? Dolgom van, szerelő vagyok, szabad kérem?

A zenészekhez érve megtorpant, csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de aztán csak megrántotta a vállát, és egy kulcscsomót halászott elő a zubbonya zsebéből. Kikereste a megfelelő darabot, a mozgólépcső homloklapjához lépett, kinyitotta egy panel ajtaját, aztán megnyomott egy gombot.

A lépcső egy utolsót kattant, majd megállt. A bőgős és a raszta srác ment még pár taktust, de a zene a "ritmusszekció" kiválása után már nem volt az igazi. Tétován leálltak. A szerelő az itt-ott felhangzó szolid méltatlankodás közepette ismét átfurakodott a gyérülő tömegen és eltűnt valamerre. A fuvolista elvette a hangszert az ajkától, bocsánatkérő mosollyal szétszedte és eltüntette kabátja mély belső zsebében. A közönség oszladozni kezdett.

Mire a bőgős is fellendítette a hátára a súlyos tokot, alig páran voltak csak ott. Búcsút intett nekik, és hazafelé vette az irányt. Mára már tényleg vége volt a napnak. Vagy inkább elkezdődött az új...

Hiába forgolódott az ágyon a férfi, a csatakosra izzadt lepedőn már nem talált enyhülést. Tétován ránézett alvó feleségére, aztán lassan felült, lábát az ágy mellé lendítette. Az asszony nyugodtan szuszogott tovább, óvatosan felállt hát. Motozott az asztalon, a holdfényben kihalászott a pakliból egy szál cigit, felvette a gyufát, és csak úgy, mezítláb és gatyában, kisurrant az erkélyre.
A rekkenő nappal után már magának a mélykék, csaknem fekete égboltnak a látványa is felüdülést hozott neki, az éjszakai szellő pedig valósággal simogatta a bőrét. Rágyújtott, a korlátra könyökölt, úgy bámult a semmibe. A ház a legszélső volt a lakótelepen, de cseppet sem bánta, hogy csak a füves rét és a távoli parkerdő fekete sziluettje az összes látványosság, mert kárpótolták a csillagok! A város fölötti izzást eltakarta mögötte az épület tömbje, a látóhatáron túli fényeket pedig egy fasor tompította jótékonyan, ragyogott hát előtte az ég, még a Tejút is kristálytisztán rajzolódott ki.
Lenn, az erkély alatt valami neszezett, talán menyét volt, vagy egy éjszakai rágcsáló, valahol messzebb pedig, ott, ahol a közeli község széle már-már elérte a várost, egy kutya vonított fel. Hamarosan újabbak csatlakoztak hozzá, de mindezt alig hallotta, a hang úgy halkult vagy erősödött, ahogy a szél lengedezett. Egyedül volt az éjszakában.
Újra felnézett az égre, a sötétből rezzenéstelenül meredtek rá a távoli napok. Azaz – vette észre csodálkozva –, egy apró, zöld pont pontosan fölötte függött. Összehúzta a szemét, csavargatta a nyakát, de bárhogy is erőlködött, támpont híján még csak megbecsülni sem tudta, milyen messze lehet az ismeretlen objektum. Repülő? Nem, hiszen nem mozdul. Helikopter? Lehet, bár egy hang sem szűrődött le hozzá, és ez a furcsa, zöld fény, ...esetleg egy ballon! Aztán elmosolyodott, ahogy egészen természetes módon eszébe jutott, akár ufó is lebeghet odafenn. Persze, ufó! Na, szép is lenne! Hirtelen ötlet volt, a parázsló cigarettával odaintett a fénynek – „helló ufó”, gondolta –, de ő ijedt meg a legjobban, amint az lejjebb szökkent. Vagy csak képzelte? Nem, mintha tényleg nagyobb lenne!

A korlát szélére tette a Symphoniát, belépett a szobába, és leakasztotta a falról öreg távcsövét Aztán megfordult, hogy újra kimenjen az erkélyre, de akkor megtorpant. Állt, földbe gyökerezett lábbal, mert a kilátást egy masszív, olajzölden világító felület takarta el. Tökéletes csöndben hátrált a szoba hátsó faláig, és csak leste a valamit, kiguvadt szemmel.
– Mama! – suttogta erőtlenül, de a felesége meg sem mozdult.
A felület egy része kivilágosodott, mélysége lett, mintha áttetszőbbre váltott volna, mögötte pedig sötét árnyak mozogtak. Úgy érezte, figyelik. Azután az a valami elkezdett púposodni, öt, henger alakú nyúlvány bukkant fel, és mindegyik feléje irányult. Teste lassan bizseregni kezdett, még ízt is érzett a szájában, édes-savanyút, mint amikor gyerekkorában a nyelvét a lapos elem lemezeire nyomta. Behunyta a szemét és várt, nem is tudta, mire. De ahogy nem történt semmi, újra kinyitotta. Az erkély keretébe foglalva a tintaszínű égen zavartalanul tündököltek a csillagok, a látogatónak nyoma sem volt. Csak a bizsergés, az maradt meg. Még akkor is érezte, amikor lábát magzati pózba húzva újra elhelyezkedett az ágyon, és lassan álomba szenderült.

Reggel a felesége tátott szájjal hallgatta éjjeli kalandját, még a konyharuha is megállt a kezében.
– Ugyan, menj már! Álmodtad az egészet! – legyintett a végén, a fejét csóválva.
– Nem, nem, hidd el! Megtörtént! A csikk az erkélyen, a látcső a padlón …és még a bizsergés sem múlt el!
– Na, akkor bizseregj be a céghez, és ha nem múlik el, nézesd meg az üzemorvossal!

Kovács József nagyot sóhajtott, megadóan összecihelődött, és nekivágott mindennapi útjának. Nem, gondolta a lépcsőházban lefelé ballagva, nem lehet azt mondani, hogy a feleségét különösen élénk fantáziával áldotta volna meg a természet, nem lehet csodálkozni hát azon se, hogy egy szavát sem hitte el. Sőt, még az is lehet, hogy fordított helyzetben ő is hasonlóan reagálna.
Szép volt a reggel, tulajdonképpen a közérzetével sem volt semmi különösebb baj (már ha attól a kis bizsergéstől eltekintünk), mégis úgy érezte, valami nem stimmel! A villamoson például rajtafelejtették a szemüket az emberek, mint akik rég nem látott, távoli ismerősüket pillantják meg, és próbálják helyére tenni az arcot az emlékezet valamelyik pókhálós zugában. Ez pedig nem szokott előfordulni vele. Megnézte magát ő is az ablakban, nem tapadt-e szalvéta a szája sarkára, nem lóg-e ki papírzsebkendő darabkája az orrából, de semmi furcsát nem tapasztalt. Hát, utazott tovább, valamennyire megnyugodva.

Ahogy a portán befordult, szokása szerint odabiccentett a portásnak – 'reggelt Laci bá'! –, de ma nemcsak a megszokott mormogás jött válaszul, hanem utána is szólt az öreg.
– Mi van veled Jóska? Levágattad a bajuszodat, vagy mi?
– Bajusz? – torpant meg. – Nem volt nekem bajuszom soha!
– Nem-e? – mustrálta a portás. – Hát, ha nem, akkor nem! Pedig meg mertem volna rá esküdni! Valami pedig van …na, mire kijössz, kitalálom, hogy mi olyan furcsa rajtad!
Kovács József tanácstalanul toporgott pár másodpercig, de aztán csak befordult a kapun.

Végül is nem kellett délutánig várni az öregre, hamarabb kiderült, hogy mi a baj. Katika (aki pajkos volt, de csak úgy, semmi komoly, és aki mindig hozzádörgölőzött Jóskához, amikor átbújt a széke mögött, hogy meglocsolja a virágokat), aznap is megjelent apró kannájával. Tágra nyitott szemmel rámosolygott (hogy aztán egy kicsit odanyomakodjon majd), de ahogy mellé került, hirtelen szökkent egyet, még a víz is kiloccsant.
– Jóska! – sikkantott. – Hol a maga árnyéka?!
Kovács csodálkozva bámult a lányra, aztán tekintete azét követve az asztalára vándorolt, és megállapodott az előtte heverő aktákon. Tényleg – kérdezte magában furcsa nyugalommal – hol az árnyékom? Ahogy a Nap a háta mögül rásütött a negyedéves jelentésen nyugvó kezére, nem rajzolt ki körülötte semmit, de semmit! Árnyékokat vetettek a lapok, árnyékot vetett a tolltartónak használt pohár, a telefon, a mögötte dermedten álló Katika, csak ő nem. Felemelte a kezét, tétován integetett egyet, mintha ismerőst búcsúztatna a pályaudvaron, de mozdulatának semmi következménye nem lett. A jelentés lapjai vakító fehéren virítottak tovább. Nagyot nyelt, felnézett.
– Nem tudom...
Katika gyanakodva hátrébb húzódott, aztán óvatosan mégis előrenyújtotta a kezét, hogy megérintse Kovács vállát, de mozdulata megakadt. Elfogyott a bátorsága tán, gyorsan belekapaszkodott újra a biztonságot kínáló kannába. Több kollégája is felfigyelt a jelenetre, és kíváncsian az asztala köré gyűltek.
– Nézd! Aha! ...semmi! Még ilyet!... – hangzott innen is, onnan is, Kovács pedig csak nézett kábán, egyikről a másikra. Az árnyéka nélküli ember (bensőjében enyhe bizsergéssel) alvajáróként hagyta el a munkahelyét.

Amikor a felesége hazaért, és ő elmesélte, mi is a helyzet, az teljesen érthetetlen módon hisztériázni kezdett. Kiabált vele, mintha direkt adott volna túl az árnyékán, és egyfolytában azt ismételgette, hogy most mi lesz, most mi lesz? Egészen másképp reagált a fia, ő csak röhögött egy jót, és legyintett a dologra.
Másnap elment az üzemorvoshoz. Azzal meg sem próbálkozott, hogy elmondja az egész történetet, leegyszerűsítette arra, hogy előző reggel furcsán érezte magát, idegen ízzel a szájában ébredt, de fogalma sincs, mi történhetett vele. A doki csak mérsékelten jött izgalomba attól, hogy Kovácsnak nincsen árnyéka, és mivel nem talált egyéb, betegségre utaló tünetet, kijelentette, nem tudja táppénzre venni. Mindenesetre – mivel a kórkép nem mindennapinak mondható – adott neki egy beutalót a belgyógyászati szakrendelésre.

Pár napig még azt remélte Kovács, hogy elmúlik az egész, de nem! Ráadásul az üzemben is kerülni kezdték, senki nem tudta, mit kezdjen vele, meg hogy el lehet-e kapni a baját, szóval mindig volt egy szabad asztala az ebédlőben, ha meg kiment a dohányzóba, a többiek zavartan elnyomták a cigarettájukat, és siettek vissza a munkájukhoz. Végül úgy döntött, felhasználja a beutalót, ki tudja, talán tudnak vele valamit kezdeni az orvosok.
– Mi a panasza? – kérdezte tőle az asszisztens a kartonozóban.
– Nekem – hajolt közelebb a kisablakhoz – nincsen árnyékom.
– Micsoda?! – vonta fel az a szemöldökét, és alaposabban végigmérte a férfit. Valamit megláthatott, mert felállt, eltűnt egy pillanatra, majd megjelent egy oldalajtón, és odasétált Kovácshoz. Szó nélkül körbejárta párszor, aztán megfogta a könyökét.
– Jöjjön – mondta, és elindult vele.

Az intézetvezető főorvoshoz szinte azonnal bejutottak, és az is szemügyre vette. Néhány további telefon után a főorvos azt mondta, a szükséges vizsgálatok minden bizonnyal meghaladják a lehetőségeiket, beutalja Kovácsot az ország legjobban felszerelt klinikájára, ahol már nagyon várják.

Tényleg várták, egy ötfős orvosi team fogadta, egyikük gallérján rangjelzés csillant a köpeny alatt, úgy tűnt, a katonaság figyelmét is felkeltette. Egy rövid, általános kivizsgálás után azt mondták neki, jobb lenne behozatnia pár dolgot, egy darabig valószínűleg itt lesz. Hazatelefonált hát, a felesége cseppet sem örült, de két óra múlva megjelent a gyerek egy táskával, benne a legszükségesebbekkel. Elkérte a hétvégi kocsi kulcsát, Kovácsnak most úgysem kell – mondta.
Tizenkét napig volt benn, egy sereg közömbös vagy kellemetlen vizsgálaton esett át, soha nem gondolta volna, hogy ennyi mindent lehet csinálni egy emberrel. Vért vettek tőle, megröntgenezték, aztán mindenféle egyéb módon is átsugározták, pszichológusok faggatták (végül rászánta magát, beszélt a zöld szerkezetről is, de csak annyit ért el, hogy onnantól az ufó szóra az orvosok nagyon jelentőségteljesen néztek), megmérték a tömegét, víz alá nyomták, tanulmányozták a bőrelektromosságát, de bármit is csináltak, egy jottányival sem tudtak meg többet, mint amit Kovács József is tudott: semmi baja sincs, azon kívül, hogy nincsen árnyéka! A zárójelentésében sem talált semmit. „Optikai anomália” állt a kórképnél, de további teendőt nem tüntetett fel a papír, és az orvosok sem bíztatták, csak azt kérték tőle, ha hosszabb időre elutazik, jelezze. Lehet, hogy még egy-két újabb vizsgálatot elvégeznének – mondták neki.

A klinikai tartózkodás alatt kiszúrta egy újságíró. Neki persze esze ágában sem volt nyilatkozni, de ez nem segített. Benn ugyan nem készíthetett képeket, de amikor Kovács kijött, már ott várta az utcán (nyilván leadta a drótot valamelyik ápoló) és lefotózta, gondosan ügyelve persze arra, jól látsszon, ahogy nem látszik az árnyéka. A kollégáit és a szomszédait már korábban kifaggathatta, mert már másnap első oldalas szenzáció lett Kovács a Klikkben, innentől kezdve a közterületek látványosságává vált. Semmi exhibicionizmus nem volt benne soha, rettenetesen zavarta a dolog, de nem tudott mit tenni ellene.

Még egy hét sem telt el ezután, hívatta a főnöke.
– Khm, ...rossz hírt kell közölnöm önnel Kovács kolléga! Sajnos karcsúsítanunk kell, néhány státuszt megszüntetünk, köztük az önét is. Természetesen megkapja a törvényes végkielégítést, és csak a legjobb ajánlást adhatjuk önről, de hát, ...többet ugye nem tehetünk.

– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki otthon a felesége. – Miért pont veled történik ilyesmi, most mondd meg, miért pont veled?! Minek kellett neked éjszaka kint szerencsétlenkedned azon az átkozott erkélyen? Hogy lehetek én ilyen nyomorult?!

A pénzük fogytán volt, munkáját elveszítette, és úgy gondolta, jelenlegi állapotában nem is nagyon fog megfelelő állást találni. Igaza volt, a hetek teltek, egyre több volt otthon a veszekedés. Fia, nem bírva a feszültséget, egy nap kapta a motyóját, tíz perc alatt összepakolta a betyárbútort és elporzott a barátnőjéhez.

Kovács bezárkózott. Képletesen is és valóságosan is, az egyik elfüggönyözött szobába. Pár hét alatt nyolc kilót fogyott, szinte a saját árnyéka lett (már ha lett volna neki), belepte a borosta, szemei véreresen meredtek a sötétbe.
Az orvos szerint a szíve vitte el. Az egyik reggel hiába keltegette az asszony, nem mozdult.
A temetésen csak a legszűkebb rokonság jelent meg, a sajtót sem engedték be, az árnyék nélküli embert feltűnés nélkül búcsúztatták el. A szertartáson tapintatosan hallgattak a bajáról.

Mondhatnánk, hogy Kovács József nem hagyott semmi maradandót ezen az árnyékvilágon (még az árnyékát sem), de ez nem egészen igaz! Mert valahol a Nap és az Alfa Centauri közt, egy fénysebesen suhanó, olajos zölden fluoreszkáló gömbben, a közösségi terem díszeként, több más, haloványan lebegő káprázat közt, ott állt egy kis dobogón Kovács József. Ember meg nem mondta volna, miből van a szobor, áttetsző volt, mint a ritka füst, de bámulatos finomsággal mutatta meg a férfi minden pórusát, ráncát, ahogy pedig a szemlélő tekintete megpróbált beljebb fúródni a jelenésbe, nem jelentett akadályt a fátyolszerű felszín. Lehetett látni Kovács József agyát, fogát, szívét, fodrozódó beleit, csípőjének lapos csontját. Ott állt az egész ember életnagyságú, három dimenziós ...árnyéka.

– Tiszteletreméltó Hang-Mey Zeng! – mondta Kinn Ping-Pong a kínai történelem első (és utolsó) demokratikus császárválasztása előtt, miután felhörpölte teáját. – Komoly a tét! Csak Benn Teng-Leng és én maradtunk versenyben. Közülünk kerül ki a császár, a nép akarata szerint. Mondd, hogyan szóljak a kínaiakhoz? Mivel fogok nyerni? Bölcs legyen a tanácsod, mert fejedelmi jutalmat kaphatsz, de ha elbukom, te felelsz a fejeddel!
Zeng lassan bólintott, aztán megszólalt.
– Nemes Ping-Pong! Meg is adtad a választ a kérdésedre, hiszen egyenesen beszéltél. Így számíthatsz rá, hogy a szívem szerint legüdvösebb tanácsot adom neked! Kövess engem! – folytatta, és az ablakhoz lépett. Ping-Pong ugyanígy tett.
– Mit látsz? – kérdezte Hang-Mey Zeng, körbemutatva.
– A falon túl a parasztok és a kézművesek házait – felelte amaz –, köztük meztelen gyerekeket, kóbor kutyákat, szemetet, távolabb a földműveseket, akik maguk húzzák az ekét, mert barmaikat már megették. Kitartást és szegénységet.
– Pontosan! – helyeselt Zeng. – Mondd meg, mit ígérhetnél nekik, hogy higgyenek is neked? Új házakat, ingyenes orvosi ellátást, óvodákat, iskolákat a gyerekeiknek, csatornát, vízvezetéket, kistraktort – ugyan nem tudom, hogy az mi –, évente annyi jövedelmet, amennyihez a nemesek alja jut? Vajon mit szólnának hozzá? A néped szegény ugyan, de nem hülye! Tudják, ha ennyi mindennel kecsegteted őket, csalódni fognak. Honnan vennéd a pénzt? A Nagy Fal még harmadáig sincs kész, itt aszályok, ott esőzések pusztítanak. Tán a nemesektől vennéd el? Azok felkoncolnának!
– Akkor mit tegyek? – kérdezte Ping-Pong. – Ha a mostani életük folytatását ígérem, miért szavaznának rám?
Zeng finoman összeillesztette két tenyerét, úgy válaszolt.
– Ígérj nekik hihető perspektívát! Mondd, lesz csatorna, ha segítenek ők is. Mondd, képzel tanárokat, tíz év múlva iskolájuk is lesz. Mondd, ha tanultabbak, egészségesebbek lesznek, kerülnek közülük orvosok, és gazdagodnak ők is. Persze a nemeseknek is áldozniuk kell, de nő majd a bevételük! A közembereknek pedig a több munka, több erőfeszítés egy szebb jövő ígéretét jelenti! Ezt mondd! – hajolt meg Zeng mester.

A választásokon Kinn Ping-Pong hét százalékot kapott, és miközben vázáit rizspapírba csavarta a költözéshez, Hang-Mey Zenget ostorozta.
– Csalódtam bölcsességedben mester! – mondta. – Csúfosan megbuktam, de velem te is! Teng-Leng új házakat, ingyenes orvosi ellátást ígért, a gyerekeiknek óvodákat és iskolákat, továbbá csatornát, vízvezetéket, kistraktort – ugyan nem tudom, hogy az mi –, évente annyi jövedelmet, amennyihez a nemesek alja jut, és egy szót sem szólt arról, hogy miből! Mégis rá szavaztak! El kell a fejedet veszítened!
– Nemes Ping-Pong, én azt mondtam, olyan tanácsot adok, ami a szívem szerint a legüdvösebb, és azt is tettem! – válaszolt a mester. – Hogy a néped nem csak szegény, hanem hülye is, nekem is meglepetés volt. De, mert nem szeretem a meglepetéseket, Teng-Lengnek épp a fordítottját ajánlottam annak, amit neked, és ő persze kegyeivel és védelmével is szerencséltet engem. Ne fend így rám a fogad uram, sőt örülj, mert tanultál! Készülj inkább, lesz még választás!...Vagy nem.

Kábán ébredt. Hat napot húzott le mielőtt elaludt, és addig nem sokat pihent. Összehozott egy új projektet, kiválasztotta a művezetőt (tetszett neki a fickó, bár tartott kicsit egy zűrös nőügyétől), elmagyarázta, hogy mit akar, és mivel úgy látszott, hogy beindulnak a dolgok, egy darabig csak figyelt. Nem nagyon avatkozott közbe, még akkor sem, amikor már kissé túlzottnak tartotta a fluktuációt, mert azért lassan, de alakult az, amit elképzelt.
Csak az öreg borát ne tette volna el, erősebb volt, mint gondolta. „Ütős lesz az neked, jó uram, nem szoktad!” mondta a vénség, de ő magában csak annyit gondolt: Noés? Aztán csak elrejtette a flaskát klepetusa redői közé. Szopogatta nézelődés közben, és észre sem vette, ahogy a fejébe szállt, végül meg csak elaludt! Most meg ez a tompa fejfájás, határozatlanság: mi vagyok? Hol vagyok?


Elképzelte, hogy a kalyibában egy asztalon gyűlnek az anyagok, amiket át kell néznie, és ahogy tényleg előtűntek, le is ült eléjük. Az első jelentés világos volt, szépen tagolt, rendes borítóban, sok-sok hártyavékony lapon. Átfutotta, és egy kicsit elkomorult. Aztán, ahogy a többin is (iratokon, fotókon, film- és videoanyagokon, fájlokon meg még ki tudja min) átrágta magát, egyre morcosabb lett. Hát, ezek jól elcseszték!

Soha nem gondolta volna, hogy a tervet ilyen öntörvényű módon fogják kezelni, amikor (úgy vélte) eléggé világos volt, mit kell tenniük! Az meg, ahogy a műszaki ellenőrt - aki pedig még meg is próbálta jóra hozni a dolgokat - olyan csúnyán elintézték, tényleg túlment minden határon! Meg kellett állapítania, hogy bár emberei sok mindenben meglepő leleményt mutattak, igazán konzekvensek csak az elcseszésben voltak! És a halottak! Tudta ugyan, hogy lesznek áldozatok, de hogy ennyi, arra tényleg nem gondolt.

Elege lett. A kosz is idegesítette, hogy gyűlhetett itt össze ennyi szemét? Úgy gondolta, jobb volna, ha ez a sok kis szar (amiknek már a nevét sem tudta, és amikből milliárdszor milliárdszor milliárd is kevés ahhoz, hogy megbolygassa egy atom nyugalmát) egy kupacban lenne a sarokban, és látta, hogy úgy tényleg jobb!
A világítást a maximumra csavarta, a fény mégsem jutott el a viskó faláig. Nem volt sok kedve folytatni a molyolást, de visszaült. Komoly késztetést érzett arra, hogy beindítsa a műszak végét jelző harsonát és fájrontot csináljon (pontosabban, minden embert elküldjön a vérbe, és veszteségként leírja az egész vállalkozást), viszont elég hülye volt ahhoz is, hogy felelősséget érezzen értük. Olvasott hát tovább, néha felfirkantott valamit egy cetlire (tök fölöslegesen, mert képtelen volt bármit is elfelejteni, de nem tudott szabadulni ettől a szokásától), és sokat csóválta a fejét. Ez ment reggelig.

Igazából nem gondolta, hogy rendbe lehet még tenni a katyvaszt, amit ezek összehoztak neki, valami halvány esélyt mégis látott rá. Persze kemény büntetések, drill, állandó ellenőrzés nélkül nem fog menni, de ez a legkevesebb. Meg fogják csinálni amit kell, mert eszük van, megdögölni meg nem akarnak majd, szóval rajta!
Az ajtóhoz ment, kitárta, hogy kilessen a kalyibából (amit ő egyébként csak fekete lyuknak hívott magában), előrehajolt, fejét átdugta az eseményhorizonton, és isteni tekintetével a Földre fókuszált.