A “Ne Vásárolj Semmit Nap” olyan átütő sikert aratott, hogy azon még maguk a kezdeményezők is elcsodálkoztak. Emberek százezrei, vagy talán milliónál is többen mondták ki: ma nem vásárolok semmit, és bizony meg is tartották! Programok serege gondoskodott arról, hogy mindenki tudja, miről van szó, és úgy általában, zökkenőmentesen ment minden...

(Háromnegyed évvel a Ne Vásárolj Semmit Nap előtt:)

Az Egyesült Művek nem véletlenül lett Egyesült Művek. Jogelődjei kitartó, szorgos munkával dolgozták meg a piacot, a konkurenseknél mindig egy lépéssel korábban éreztek rá arra, mire vágynak a fogyasztók. Így híztak egyre, Kis Gömböcként nyelve el a cégeket, míg igazi óriássá lettek. Hatékonyságuk még most is félelmetes volt, többek közt a legendás brain-stormingoknak is köszönhetően...

- Nos, akkor az alapelvekben egyetértünk - összegzett az ügyvezető -, úgy tűnik, ez egy olyan civil kezdeményezés, amihez érdemes lenne csatlakoznunk. Ki mit tud ehhez hozzátenni? - és várakozón a piackutatás vezetőjére nézett.
- Felméréseink szerint - vágott az a mondandójába - szerencsés esetben akár másfél-kétmillió fogyasztóval is számolhatunk a napot megelőző egy-két napban. Javarészt tizenhét és negyvenöt év közötti, fizetőképes populáció, főképp a fővárosban és a nagyobb városokban. Felülreprezentáltak köztük a középiskolások, az egyetemisták, a diplomások, az internethasználók.
- Hogyan tudjuk elérni őket? - szólt a kérdés a marketingkommunikációs vezetőnek.
- E-mailek, fórumok, iskolai lapok, szórólap, vadplakát, némi támogatás a civileknek, no és a témát egészen biztosan felkapja a bulvár is, szinte semmi befektetés nem kell, vagy ha igen, az meghozza a hasznát is - mondta az.
- Mit tudunk a célcsoportnak kínálni? - fordult az igazgató az értékesítés vezetőjéhez.
- A lehetőségek szinte korlátlanok! - mosolygott az szélesen. - Vegyük talán sorra!...

(Néhány nappal a Ne Vásárolj Semmit Nap előtt:)

- Emberek, ne feledjétek, holnapután-után itt a Ne Vásárolj Semmit Nap, hát ehhez tartsátok magatokat!- zengte meggyőzőn a negyedéve alakult, és egyre népszerűbb NVSN199.1 adó műsorvezetője. - Mondjatok nemet a mértéktelen fogyasztásra! Toljatok ki a várost elcsúfító reklámtábla-tulajdonosokkal, és hirdessétek magatokon ezt a napot! Húzzatok már most NVSN pólót, ami száz százalékban pamut, nem szennyezi műszállal a környezetet! Küldjetek ismerőseiteknek újrahasznosított papírból NVSN képeslapot, ha lehet NVSN bélyeggel, mert annak öt százalékával a WHO-t támogatjátok! Ne feledjétek, holnapután-után még mi sem szólalunk meg, legyen az a nap a tiszta éter napja, de most jön a reklám!

A pólók szépen fogytak, lelkes önkéntesek árulták azokat is meg a baseball sapkákat is, de lehetett kapni vicces, papír bevásárlótáskát is, amelynek mindkét végén fülek voltak és mindkét vége le volt zárva, kamu bankkártyát NVSN Bank felirattal, pillanatragasztóval lezárható NVSN konzervdobozt a pénztárcák elrakásához, és még ezernyi hasonló különlegességet. Bármit is vett meg az ember, biztos lehetett benne, hogy újrahasznosított, természetes anyagot vásárol, és az egyébként mértéktartó ár egy részével hozzájárul valamelyik világszervezet működéséhez.
Különösen népszerűek voltak a nagy nap előtt, mozgóárusoktól beszerezhető NVSN szendvicsek és egytálételek, amelyek tartósítószert és állományjavítókat nem tartalmaztak, hőkezelt és vákuumozott tartalmukat pedig elbomló fólia védte. Sokan vettek azokból a kis “segélycsomagokból” is, amelyek NVSN feliratú fadobozában olyan apróságok voltak, mint egy kis csomag zsebkendő, néhány biztosítótű, varrótű és cérna, pár sebtapasz, néhány tabletta fájdalom- és lázcsillapító, egy golyóstoll betét és hasonlók.

(A Ne Vásárolj Semmit Napon:)

Maga a Ne Vásárolj Semmit Nap is hozott még meglepetéseket, hiszen egy csomó, előzőleg megvásárolt NVSN termék borítása, vagy egy külön szelvény további szolgáltatások igénybevételére jogosított (arra természetesen gondosan ügyelt mindenki, hogy aznap semmiért se kelljen fizetni, egyik rendezvényen sem). Jól fogyott a hűtődobozokból a két NVSN szendvics vonalkódért kapható Ma Ingyen Nyalok krémfagylalt és a három kódért járó Ma Ingyen Kortyolok gyümölcslé is. Valóságos majális-hangulat uralkodott nem egy helyszínen, a főváros központi színpadán óriási érdeklődés mellett választották meg a Legszebb Nem Vásárló Lányt, egy sereg helyszínről pedig az előzőleg megváltott NVSN kuponok ellenében tanulságos, buszos városnézésekre lehetett indulni a legnagyobb gyártók, üzemek ingergazdag, ám néha igen lehangoló környezetének megtekintésére.
A fogyasztói társadalom nyomasztó kényszereinek ezen a napon ellenszegülő vásárlók nem egyszer bizony erősen lehangolódva ingatták fejüket, amint a lepukkant üzemépületek mellett elgurulva végighallgatták a túravezetők kommentárjait például az adott gyártó által fizetett környezetszennyezési bírságokról vagy a GVH által rájuk kiszabott büntetésekről, és sokan azt is elhatározták biztosan, hogy másnaptól másvalaki harapnivalóját, italát, samponját szerzik be. Talán csak az Egyesült Művek volt kivétel, ahol ezen a napon szabadságot adtak a dolgozóknak, a rendezett telephelyen nem füstölt kémény, a kapun nem száguldoztak ki-be a kamionok.

(Napokkal a Ne Vásárolj Semmit Nap után:)

Az Egyesült Műveknél, miután egy hét múltán elkészültek a nem mindennapi akció mérlegével, szép pénzt fizettek ki prémiumként. Nem panaszkodhattak sem az értékesítésre, sem az imázsban nyert haszonra, így hát el is határozták, megtartják a NVSN199.1-et is, hadd szóljon! Hadd menjenek a reklámok 364 napon keresztül, azt az egyet, amikor majd nem, jövőre is kibekkelik valahogy...

Nem vagyok nagy botanikus, füvészkertben tán ha kétszer jártam (akkor sem a magam jószántából), és be kell vallanom, a ház legtöbb növényéről azt sem tudom, hogy kicsoda-micsoda. Őszinte tisztelettel nézek fel azokra, akik kívülről fújják a cserepesek latin nevét, meg hogy milyen földet, locsolást kívánnak meg, és akiknél megállíthatatlanul burjánzik a természet. Náluk a lefelé lógó fajtájú zöldek leérnek az emeletről, a felfelé nyújtózók pedig az égbe szöknek, miközben egészségesen húsos leveleiken megcsillan a fény, de nálam sajna nem ez a helyzet. Itt eléggé sanyarú sorsuk van szegényeknek... Amelyik jól tűri a szárazságot és a napsütést, az lehet, hogy egy árnyékos sarokban álldogál bokáig vízben, miközben igényesebb kollégája majd eleped egy kis nedvességért, mert kinn napozik a teraszon, és csak a becsapódó eső locsolja. Mindez – leszögezem – nem a flóra irányában megmutatkozó ellenszenv vagy szadista hajlam a részemről, hanem szimpla hiányosság. Szeretem én a növényeket, csak nem értek hozzájuk...

Így aztán nem is tudom mi ütött belém, amikor rám nem jellemző várakozással vettem kézbe azt a katalógust, amit az egyik nap a levélszekrényemben találtam. Talán az fogott meg benne, hogy láthatóan csak hozzám dobtak be ilyent, a többi boxból nem virított kifelé élénk zöldje, és az előtér padlója sem volt tele a türelmetlenül elhajított példányokkal! Már a címlap is eléggé sajátos volt, hiszen nem mindennap olvashat az ember akármilyen kiadvány borítóján is akkora marhaságot, mint hogy "Rendeljen a Centauri Flowers Interplanetáris Kertészettől!", nem? No jó, egy sci-fi magazinon még elmegy talán, de azokat meg nem szokás ingyen szórni a postaládákba, igaz? Végigpörgettem hát ott, álló helyemben, és úgy döntöttem, megtartom, majd átnézem alaposabban a lakásban.

Ahogy beléptem, mindjárt el is helyezkedtem hát kényelmesen, és nekiálltam ráérősen átlapozni az egészet. Ha a borító reklámfogásnak jó is volt, a következő oldalakkal nem tudtam mit kezdeni. Mint említettem, szobanövényekben nem vagyok a spiccen, de azért már láttam párat, a pletykával, a vízipálmával, a filodendronnal és még néhány társukkal köszönő viszonyban vagyok, ez a katalógus azonban telis-tele volt olyan növények fotóival, amelyek hangos röhögésre késztettek. Olyan jól szórakoztam, hogy észre sem vettem, amint Márta – a házvezetőnőm – mögém került.

– Ugyan má'! – csapott le rám, ahogy meglátta, mivel foglalkozom. – Minek magának még egy nyomorult, szenvedő zőccség ide? A régieket se győzöm kidobáni! Inkább fesse ződre a falakat, vagy vegyen egy dzsungeles posztert! Hát nem lássa – lendítette körbe a porrongyot egy teátrális mozdulattal –, hogyan lesz itt minden az enyészeté?

Fogalmam sem volt, honnan bányászta elő ezt az enyészet szót, Márta szokott ilyen meglepetéseket okozni, de persze nem értett semmit! Én tényleg szerettem a növényeket! Csak a locsolást, az átültetést, meg a többi ilyen piszmogást nem nagyon.

Szóval, juszt is végignyálaztam a lapot, végül meg is akadt a szemem az egyik oldalon: a növény neve nyuszifű volt. Meglehetősen hasonlított arra a kerti ösvények mentén tenyésző, kedves, kajla valamire, amire még gyerekkoromból emlékeztem, és amit önök is ismerhetnek (csak nyuszifül fedőnéven), a formája, a finom bolyhos felülete mind arra hajazott, csupán a színe volt másmilyen: zöld helyett fehér, és a pihék pirosak voltak rajta. Kicsit olyan albínó jellege volt szegénynek, de azért inkább megnyerőn, mint sem. Hogy még meggyőzőbb legyen a dolog, a nyuszifű tövei közt nyuszik ugráltak, bukdácsoltak, ugyanolyan fehérek, mint a növény, pirosas árnyalatú szőrrel, de meglepően hideg, acélkék szemekkel és mókásan hatalmas fogakkal. Na, ez jó lesz a terasz elé! – gondoltam.

Igazán bosszús lettem viszont, amikor nem találtam sem a megrendelő szelvényt, sem a címet vagy az e-mailt, egyáltalán semmit sem, amin elérhettem volna a kertészetet, hisz már úgy beleéltem magam a növénytelepítésbe! Voltak ilyen földesúri allűrjeim... De most akkor hogyan rendeljek? Mert azt ugye, mégse vehettem komolyan, ami a képek mellett volt! Egy-egy ujjbegynyi, vörös folt látszott mindenhol, azzal a szöveggel, hogy "Ha megnyerte tetszését ajánlatunk, jobb keze hüvelykujjával nyomja meg a megrendelő pontot". Ez már egy kicsit sok volt, még viccnek is! Persze – jutott eszembe –, hallottam én már mindenféle úri huncutságról, lehet, hogy valami spéci chip vagy ilyesmi van alatta... Forgattam még egy darabig a katalógust, de mert nem lettem okosabb, megnyomtam a magam gombját. Jobb hüvelykujjal. Nem történt semmi, és nagyon hülyének éreztem magamat.

Két nap múlva, amikor hazaértem, egy lapos tasak várt a levélszekrényben. Ugyanaz a cég – a Centauri – küldte, ugyanaz a kép, a nyuszifű, meg a kis bestiák voltak rajta, és ahogy megtapogattam, éreztem, szép nagy magok vannak benne! Akkorák körülbelül, mint egy-egy nyúlbogyó.

– Hát ez meg mi a szar? – kérdezte Márta a porrongyára támaszkodva, ahogy a küldeményt a kártyaasztalra borítottam.

– Remélem, nem az! – feleltem. – Mit szólna hozzá, ha egy kis nyuszifület ültetnék a terasz elé?

– Na, az jó lesz! – mondta rezignáltan. – Az aztán nem valami kényes portéka, talán kibírja maga mellett. Rám legyintett a porronggyal, és kicaplatott a konyhába. Gondolom, hogy jó szokása szerint megdézsmálja a sörömet.

Fogtam a kis ásómat, a kapácskámat (mert még ilyenem is van ám!) és kiguggoltam kertészkedni. A teraszom tulajdonképpen csak egy darab leburkolt kert volt a franciaablak előtt, úgy harminc-negyven centivel magasabban, mint a pázsit, onnantól a fű egy csendes kis rézsűvel ereszkedett lefelé. Eddig még soha nem ültettem semmit a terasz vonala elé, de most úgy gondoltam, ennek is eljött az ideje. Akkurátusan kis gödröcskéket ástam a bogyóknak, egyenként beledobáltam mindet, betakartam földdel és elegyengettem. Mire visszaértem a házból a kannával, Márta már ott állt a művem előtt, és mindjárt fitymálni is kezdte.

– Hát, esse úgy néz ki, mint egy mintagazdaság!

– Törölje le a habomat a szájáról! – figyelmeztettem jóindulatúan.

– Jó, jó! – dörgölte szét a remek, belga sör maradékát a kézfejével. – Hiába piszkálódik, szerintem ez akkor se nő ki!

– Majd meglátjuk!

Megláttuk. Két hét sem telt el, és a nyuszifül úgy kinőtte magát, hogy csak na!

– Húsvétra már a függőágyát is kikötheti két nagyobb közé! – mondta Márta, miközben a nappaliból kifelé bámulva szemléltük a lendületes fejlődésnek indult töveket. Némi irigységet hallottam ki a hangjából, ami érthető is volt, hiszen egyik-másik nyuszifül már majd' húsz centi magas lehetett, és mind megnyerően, rugalmasan hajladozott az enyhe szélben.

– Nem is rossz ötlet! – feleltem. – Bár addig már csak egy hét van hátra, nem valószínű, hogy sokat változnak...

Tévedtem. A húsvét előtti napon Márta éppen a falusi rokonaitól hozott sonkát szelte fel a konyhában, amikor koppanást és síró hangot hallottunk a szoba felől. Márta a késsel a kezében, én egy villával felfegyverkezve indultunk el befelé.

A terasz tolóajtaját résnyire félrehúzva hagytam, most pedig azt láttuk, hogy a lyukba szorulva egy nyúl kapálódzik veszettül. Jól gondolják, fehér volt, pirosas árnyalatú szőrrel és mókásan hatalmas fogakkal! Ugyanolyan, mint az a másik harminc, amelyik ott tolongott mögötte. Csak álltunk és néztünk, mint a moziban, hát mi van itt?! Ráláttunk a terasz szélére, a nyuszifű persze nem volt már sehol sem, csak a felforgatott, szétszóródott föld hevert szanaszét a kövezeten. Bármilyen hihetetlennek tűnt a dolog, úgy nézett ki, hogy a nyuszifű tényleg az volt, aminek hívták, a bogyókból nyulak fejlődtek a föld alatt, és ami a felszínen fülnek látszott, az fül is volt...

Aztán a dugóba került nyulat végül sikerült a többinek betuszkolni a szobába, és máris a következő kapálózott a helyén. A belülre került kis bestia egy pillanatig sem habozott, azonnal ránk támadt. Úgy úszott a levegőben, mint egy leopárd, füleit a hátára csapva hasította át a szobát, és tépőfogai már nem is annyira viccesen meredtek előre. Ha nincs Márta kése, hát szorulunk! Akár egy rutinos apacs, úgy siklott félre földig érő slafrokjában, és oldalba kapta a dögöt. Én azonnal az üveghez ugrottam, és a villával döfködve, papucsommal püfölve szorítottam vissza a vérszomjas tapsifüleseket, de csak nagy nehezen sikerült behúznom az ajtót. Épp nekivetettem a hátam, hogy szusszanjak egyet, amikor csöngettek.

Az ajtóban két megtermett fickó állt szürke kezeslábasban, mellükön élénk zöld színben tündökölt a C.F.I.K. felirat.

– Ön rendelt a Centauri kertészettől? – kérdezte egyikük a tárgyra térve, amint meglátott.

– Igen, mit óhajtanak?

Egy szót sem szóltak, csak benyomakodtak a lakásba, nem túl erőszakosan, de határozottan és feltartóztathatatlanul, miközben a szószátyárabb tovább beszélt.

– Elnézését kérjük uram, kézbesítési hiba történt. Amint látom, már lett is belőle problémája! – pillantott a teraszajtó felé. – Még egyszer, elnézését kérjük!

Gyorsak voltak és hatékonyak. Csak lestük Mártával, ahogy a rést elállva ismét félrehúzzák az ajtót, és sziklaszilárdan ellenállva a rohamozó nyulak nyomásának, sorban elkapdossák azokat. Két perc múlva az összes vérnyúl egy plasztikhálóban rúgkapált, nagy fogcsattogtatás közepette.

– Voltaképpen nem is lett volna semmi baj – fordult vissza a dumás a főbejáratnál, amikor menni készültek –, ha a maguk bolygóján nem lenne túl sok a víz! Az teszi őket agresszívvá. Szerencse, hogy időben érkeztünk – biccentett, és behúzta maga mögött az ajtót.

Tanácstalanul meredtünk egymásra Mártával.

– Hát, talán jobb lenne, ha most egy időre lemondana a kertészkedésről! – szólalt meg végül, miközben a véres kést szórakozottan a fotelra vetett fürdőköpenyembe törölte. – Úgy tűnik, nem igazán a maga műfaja!

Bár a történtekkel kapcsolatban még mindig nem értettem igazán jól mindent, ebben végül is nem nagyon vitatkozhattam vele.

Hiába is tagadnánk, Botond szeretett boltba járni! No persze nem mindig és nem mindenhova, de abba a hatalmas üzletbe, ahol egy sárga játékautó állt a bejáratnál, és ahol a megvadult bevásárlókocsival is találkozott, oda igen!

Mert ugye, a sárga játékautóba be lehetett ülni, pörgetni lehetett a kormányt, fel lehetett emelni a telefont és fontos üzeneteket lehetett kapni meg küldeni. Ez pedig még akkor is remek mulatság volt, ha Anya, Apa, a Mami vagy a Papi nem dobott be a műszerfal kis nyílásába egy százforintost. Ha pedig mégis, hát akkor az autó még dülöngélni, berregni is kezdett, a duda meg hangosan szólt, amikor Botond megnyomta, szóval féktelen száguldássá alakult a dolog. Mert egy szerelőautónak sietnie kell, de nagyon, ugye?!

Meg aztán vásárolni sem volt rossz dolog, és bár tudta Botond, hogy minden pénzbe kerül (amiért aztán Apunak meg Anyunak még egy picivel többet kell dolgoznia a munkahelyén), egy-egy csokis finomságnak, toroksimogató gyümölcslének soha nem tudott ellenállni…

De a legnagyobb izgalmak akkor kezdődtek, amikor a Papival ráakadtak a megvadult bevásárlókocsira!

Mert, hogy szavamat ne tévesszem, a hatalmas bolthoz hatalmas bevásárlókocsik is dukáltak, ott állt mind, kinn a parkolóban, görbe tető alá gyűjtve. Azokból lehetett egyet-egyet kiválasztani, aztán betolni az üzletbe. Igaz, egy darabig remek, kisautós bevásárlókocsik is voltak, és Botond mindig azokat választotta, de aztán azok sorban elromlottak, eltűntek a bejárat mellől.

Maradtak hát a nagy, ide-oda forgó kerekű, öblös drótkocsik, szerencsére mindegyiken ott volt a sofőrülés (amit a felnőttek nagyon tévesen „gyerekbeülőnek” hívtak), igaz, ezekből nehezen lehetett kormányozni, mert unos-untalan hátra (illetve előre) kellett pillantgatni. No, de ha az embernek szerencséje van, akkor – ahogy kiderült – kifoghat egy megvadult bevásárlókocsit is!

Amikor először találkozott ilyennel, éppen a Papival jártak ott, és bizony meg is ijedt egy kicsit Botond, mert alighogy elhelyezkedett az ülésében, a kocsi hirtelen meglódult!

– Mit csinálsz Papi? – kiáltott Boti megszeppenve, amikor a Papinak végre sikerült visszafognia a száguldást.

– Én ugyan semmit! – felelte az, a feje búbjára tolva nyári kalapját. – Egyszerűen megvadult ez a kocsi, vagy mi történt… Jó lesz vigyázni vele!

Botond alaposan megkapaszkodott hát, és lefelé pislogva mustrálni kezdte ezt a rendellenes viselkedésű járművet. Ránézésre nem volt rajta semmi különös, ugyanúgy nézett ki, mint a többi, de ahogy gurult, az fura volt. Érezni lehetett, hogy néha felgyorsul egy kicsit, de a Papi mindig erősen tartotta. Olyan is volt, hogy kiszabadult a kezéből, de pár nagy lépéssel mindjárt mögötte termett és elkapta. Egészében, inkább mulatságos volt ez így, mint ijesztő.

Egy perc múlva már nevetve kiabálta Botond: Papi, Papi, megint megvadult!

– Vajon miért csinálta ezt a kocsi? – kérdezte Botond hazafelé, de Papi csak a vállát vonogatta. – Legközelebb is ezzel megyünk? – kérdezte még, de az csak annyit felelt, hogy meglehet, ha szerencséjük lesz, mert szerinte azért a vad bevásárlókocsikból nem lehet olyan nagyon sok.

Aztán úgy esett, hogy már másnap megint lemehettek a boltba, és Botond persze már messziről vizsgálódni kezdett, vajon látszik-e valami nyugtalanság egyik-másik kocsin. De azok olyan szelíden álldogáltak a helyükön, mint a legelésző birkák.

– Majd meglátjuk! – mondta Papi, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Lehet, hogy találunk egyet.

De azután nem történt semmi, egészen addig, amíg a kinti parkolóból be nem értek a tágas előtérbe. Akkor aztán a kocsi hirtelen megpördült!

Nem csupán meglódult, ahogyan előző nap, hanem szabályosan körbefordult, gyorsan, mint a körforgós, beülős játék, amit nemrég az egyik régi játszótéren találtak, és Botond is ugyanúgy nevetett és kapaszkodott, mint ott.

– Hű, az anyját! – fújt egy nagyot Papi, amikor sikerült elkapnia a kocsit. – Ez még engem is meglepett, olyan gyorsan csinálta!

– Ez is vad? – kérdezte Botond izgatottan, és a Papi bólintva felelte: Kétség sem fér hozzá!

Miután a kocsi még jó párszor megpördült benn a boltban is, és Botond kedvére kimúlatta magát a nagy forgásban, meg azon, hogyan igyekezett Papi megfékezni a rendetlenkedő járművet, megkérdezte tőle kifelé menet:

– De tényleg, miért ilyenek ezek?

– Én nem tudom – felelte az, aztán ahogy körülnézett, megakadt a szeme egy narancssárga ruhás bácsin, aki a messzi tetők alól gyűjtötte össze a kocsikat, hogy azok az érkező vásárlók keze ügyében legyenek. – De mindjárt megkérdezem valakitől, hogy ő nem hallott–e valamit?

A papi megkérte Botondot, hogy maradjon a kocsi mellett (ami már egy ideje nyugodtan álldogált, nem is próbálkozott a pörgés-forgással), amíg ő beszél a tologatós bácsival. Oda is ment hozzá, váltottak pár szót, aztán a Papi visszajött.

– Na, tudja? – kérdezte Botond izgatottan.

– Tudja bizony! – felelte a Papi. – Gyere, és neked is elmondja.

Ahogy odaértek, a narancssárga ruhás férfi Botondra mosolygott, aztán bele is kezdett a történetbe:

– No, hát az úgy volt – már ha a vad, futkosós meg pörgő-forgós kocsik dolgára vagy kíváncsi –, hogy járt itt a bevásárlóközpont mellett egy vurstli, alig egy hónappal ezelőtt. No, abban a vurstliban volt mindenféle csuda dolog, céllövölde, hajóhinta, ugrálóvár, meg persze körhinta és dodzsem is.

A körhintában volt ló, motorbicikli, vitorláshajó meg autó is, a dodzsemben meg annyi kocsi, hogy a két kezeden se tudnád megszámolni. De az egyik éjszaka szörnyű vihar érkezett, a szél olyan vadul fújt, hogy a zászlókat mind letépte az egész városban, az öreg házaknak leszakította a tetejét, és minden a feje tetejére állt, amerre csak néztél. No, ez a vihar volt az, amelyik összedöntötte a dodzsem sátrát is, a lehulló fémgerendák és csövek pedig úgy tönkretettek két dodzsemautót, meg a szomszédban álló körhinta egyik kocsiját, hogy azokat már nem lehetett megjavítani. Akkor a vurstli gazdája megkérdezte az üzlet gazdájától, hogy itt hagyhatná-e az összezúzott járműveket, amiknek már nem tudja hasznát venni. A bolt gazdája pedig azt felelte, hogy persze, ő majd szétszedi, áthajlítgatja mindegyiket, kereket tesz rájuk, jók lesznek azok bevásárlókocsinak!

Hát, így esett, hogy most van pár olyan kocsija a boltnak, amelyek régen egy vurstliban futkároztak körbe-körbe. Pörögtek, forogtak, ütköztek a többivel, és bizony nem felejtették még el a régi életüket! Ezért aztán, ha egy kisgyerek ül beléjük, újra rakoncátlankodni kezdenek, olyanok lesznek, mint a megvadult csikók. De én azt hiszem, félni egyáltalán nem kell tőlük, biztosan nagyon vigyáznak az utasaikra, hiszen ezt tették előző életükben is, a vurstliban.

Azzal a tologatós bácsi barátságosan bólintott, és újra a kocsik rendezgetésébe kezdett.

– Ez egy jó történet! – bólogatott Botond, amíg hazafelé tartottak. – Jó, hogy azokból a kisautókból meg a körhintából bevásárlókocsit hajlítottak, igaz? Nekik is jó, mert vadulhatnak, meg nekem is, mert játszhatok velük, érted?

– Értem, persze, hogy értem! – felelte a Papi, és jókedvűen mosolygott a vicces szakálla fölött.

(Helyszín: presszó, balra pult, mögötte a pincér, jobbra elöl asztal, két székkel, az egyiknél Sajó kávézik. Belép Hacsek.)
- Jó napot Sajókám, jó napot! Nem zavarja, ha ideülök?
- 'Napot Hacsek, hát csak üljön, üljön! Bár nekem gyanús egy kicsit, nem bujkál magában valami?
- Úgy látszik, maga elől nem tudok eltitkolni semmit! De alig viszket és eszem fokhagymát is, azt mondják, az kihajtja.
- Pfúj, de gusztustalan ember maga Hacsek! Kit érdekelnek a maga élősködői?! De azt tényleg remélem, hogy nem valami vírusgazda, mert nem akarnék így, a síszezon előtt megbetegedni...
(Pincér jön.)
- Mit hozhatok az uraknak?
(Sajó felhajtja a kávéja végét, aztán kis gondolkozás után:)
- Tudja mit? Hozzon nekem egy grogot!
(Hacsekhoz a pincér:)
- És önnek?
- Ugyanazt kérném ...grog nélkül. És egy vizet.
(A pincér sértetten felszegi a fejét, és el.)


- Szóval síelni megy Sajókám, síelni? Együtt a nagyságos asszonnyal?
- Bizony ám! Meg a homeopata orvosunkkal és a feleségével.
- Ez szép, mondhatom! Homeopata és felesége van. ...Szegény asszony!
- Már miért lenne szegény? Nagyon jól élnek!
- Jól, jól, de hát az nem minden! Amikor éjszaka egyedül forgolódik az ágyában...
- Miért forgolódna egyedül?
- Nem most mondta, hogy az ura homeopata? Akkor ez csak olyan látszatházasság, nem?
- Már miért... Ó, maga átkozott, mindig azt hiszem, hogy nem olyan hülye, mint amilyen! Maga azt se tudja, mi az, hogy homeopata!
- Már hogyne tudnám? Láttam én olyant a Ligetben is, de úriember ilyesmiről nem társalog!
- Ide figyeljen maga eszement! A homeopata doktor az, aki kerüli a durva, erőszakos beavatkozást!
- ...mondom én, olyan nőiesek!
- Nem, maga idióta! A homeopata orvos az az ember, aki nem a durva, erős gyógyszereket ajánlja még az olyan súlyos eseteknek sem, mint maga, hanem leül szépen, figyelmesen meghallgatja, nem sajnálja az időt,...
- ...gyanús, mondom, gyanús!
- Hallgasson már, vagy átharapom a torkát!
- Jól van na, jól van! Maga viszont nagyon durva, nem is tudom, hogyan bírja elviselni az a homeopata! Ha olyan finom ember...
- Na figyeljen, az ilyen orvos kifaggatja alaposan, aztán olyan gyógyszert ír fel, ami a természetből jön, és egészen biztosan nem árthat.
- Málnát.
- Mi az, hogy málnát?
- Hát az is a természetből jön és nem árthat!
- Jézusom, miért is állok én neki magyarázni bármit is egy ilyen kreténnek!
- Most mi van, mi van? Van egy nagynéném, 92 éves, de olyan fürge, mint egy egér (lekopogja az asztal alján)! Na, az mindenre málnát eszik. Akkor ő is homeopata, nem?
- Nem, ettől még nem homeopata! Na, ide figyeljen, elmagyarázom!
- Jól van, figyelek...
- A dolog lényege, hogy a hasonló a hasonlót gyógyítja!
- Akkor a maga orvosa olyan kis köpcös, bajuszos?
- Már miért lenne az?
- Hát, maga sem túl sudár, meg bajsza is van...
- Nem, nem, megőrülök!! (Pár mélyet lélegzik.) A betegségről meg a gyógyszerről van szó. Ha maga egészséges, és valamitől megfájdul a feje, akkor, ha olyan betegsége lesz majd, amitől fáj a feje, ugyanez a dolog elmulasztja!
- Ne mondja! Ez biztos?
- Biztos! Jó sok emberen kipróbálják előtte, hogy mi, mit okoz.
- És hagyják?
- Már miért ne hagynák?
- A múltkor lehajoltam, a feleségem kinyitotta a kredenc fölső ajtaját, én meg felálltam. Három napig fájt tőle a fejem! Én ezt önként be nem vállalnám senkiért sem!
- Maga egy bestia! ...De legalább tudom, mitől ilyen. Gyakran bevágja a fejét, ugye?
- Csak gúnyolódjon, lepereg rólam! ...De azt mondja, ha majd fáj a fejem, vágjam bele újra a kredencbe, attól elmúlik?
- Hagyja már azt a kredencet! Én azokról a dolgokról beszélek, amiket bevesz! Különben is, van ám még trükkje a homeopátiának!
- Még?...
- Bizony ám! Rájöttek, hogyha ezeket az anyagokat hihetetlenül felhígítják - mondjuk százszorosan, egymás után akár több ezerszer is -, akkor még sokkal erősebben hatnak!
- Sajókám, ez biztos?
- Mint a halál!
- Hát, nem tudom... Volt az utcánk végén egy kocsmáros, az is ilyesmit csinált, de a vendégek biztosan nem voltak eléggé homeopaták, és csúnyán elbántak vele! Bojospoháj a gúnyneve, mert annyi fogát kiverték, hogy nem tud rendesen pörgetni.
(Jön a pincér és leteszi az italokat, majd elmegy. Ezek ketten zavartalanul folytatják a dialógust.)
- Figyeljen ide, maga nyomorult! Nem egyszerűen hígítják a gyógyszert, hanem dinamizálják is!
- Világít tőle?
- Micsoda világít?
- Hát a gyógyszer a dinamótól.
- Hacsek én megölöm magát, és egy percig sem fogom bánni! Nem dinamó, dinamizálás! Miközben hígítják a gyógyszert, a tartályát rázzák és ütögetik, hogy még hatásosabb legyen! Így kerül át egyik anyagból a másikba az információ!
- És akkor mi lesz?
- És akkor az lesz, maga Lipótszökevény, hogy a gyógyuláshoz nem kell valamiből olyan nagyon sok, hanem akár már a semennyi is elég, ha jól hígítottuk és dinamizáltuk az oldatot! Így aztán hiába, hogy erős, magának mégse lehet semmi baja a gyógyszertől, na!
- Ezen el kell töprengenem...
- Hát, csak töprengjen Hacsek, töprengjen! Nekem úgyis fel kell hívnom a feleségemet, de ha valamit nem ért, elmagyarázom ha végeztem, ha beledöglök is!
(Felnéz, a pincér felé int.)
- Szabad a telefon?
(Az bólint, Sajó feláll, elmegy balra, és ahogy távolodik az asztaltól, azt egy behúzódó függöny takarja el. Sajó a pultnál áll, felveszi a kagylót, közben a pincér a pulttól átmegy a függöny mögé. Sajó befejezi a telefonálást és visszamegy az asztalhoz, ami elől ezzel együtt elhúzódik a függöny. Csak a pincér áll ott, éppen viszi el az egyik poharat, Hacsek sehol. Sajó leül és felveszi a grogot.)
- Hát ez a Hacsek meg hová tűnt?
- Elment Sajó úr. Ivott, fizetett és elment.
(Sajó iszik, aztán prüszkölve kiköpi az italt, és szemrehányón a pincérre förmed.)
- Maga meg mit hozott nekem? Ez víz!!
(A pincér elveszi a poharat, beleszagol, majd megvonva a vállát, visszaadja Sajónak.)
- Akkor hát erről beszélt a Hacsek úr.
- Mit beszélt?
- Amikor ideértem, éppen lögybölte meg az asztalhoz veregette az egyik poharat. Megkérdeztem, mit csinál, azt mondta, hogy kevert valami nagyon ütőset, a maradék grogra magának már nem is lesz szüksége. Ja, és még azt is mondta, hogy tényleg nagyon ügyes ötlet ez a homeopátia!
(Függöny)

Botondék házától alig pár békaugrásnyira voltak a város utolsó (vagy első, attól függ, honnan nézzük) házai, utánuk aztán már csak a rét következett. Jó volt ez persze, nagyon is jó, mert így Botond – ha kedve kerekedett – bármikor kiugorhatott szöcskenézőbe, vagy hozhatott a vödrében Anya virágainak finom, porhanyós földet a vakondtúrásokból.
Persze volt ott más is, egerek, pockok, üregi nyulak, sünik, apró és nagy bogarak, fehér és tarka lepkék, pillangók, zümmögő poszméhek, hangyák és még ki tudja hányféle egyéb szerzet, aki mind ott lakott a mezőn. Többségüket ismerte is Botond, jól megvoltak egymással, az állatok lassan megszokták, hogy a kisfiú ott sertepertél körülöttük, sokszor már elbújni sem jutott eszükbe, amikor meglátták. No és persze ott volt még az ezernyi virág, kékek, sárgák, pirosak, fehérek és rózsaszínűek, ahány féle, annyi szín, hogy a füvek és gyomok számlálhatatlanul sok zöldjéről ne is beszéljünk!

Szerette is mindenki ezt a rétet, egyik nap Botond (aki éppen a hátán heverészett, a felhőket bámulva) egyenesen a következő párbeszédet hallotta:
– Ej, Süni barátom, mit szólsz hozzá, micsoda pompás nap ez!
– Bizony Nyuszi, nagyon kellemesen süt a Napocska, és nézd csak azt a búzavirágot ott! Hogyan ragyog!
– Neki is biztosan jó a kedve, de hát milyen is lenne egy ilyen színpompás mezőn, ennyi tarka szomszéd közt?
– Igazad van Nyuszi, nekem is mosolyra szalad a szám ha körülnézek, azt hiszem, közel és távol a mi rétünk a legszebb a vidéken!
Hát, így diskuráltak az állatok is arrafelé.

Aztán az egyik nyári délutánon, amikor mindenki lustán sütkérezett tücsökzenére a napsütésben, hirtelen beborult. Csodálkozva nézett fel állat, vadon cseperedő napraforgó, mert szél nem lebbent, felhőt sem hordott az ég, hát akkor mi takarhatta el a Napot? Botond is a szeme fölé tartotta a kezét, úgy keresgélte a délutáni árnyék okát.
Egy ronda, pöffeszkedő, barna gomolyag, egy hatalmas, égi paca tolakodott a Napocska elé és fogta el a fényét. A pacának pedig nem csak hasa volt, hanem lába is, hosszú, a látóhatárig nyúló, bokája pedig egy távoli, irdatlan nagy kémény torkában tűnt el.
Abból a messzi gyárból nem is lehetett sokkal többet látni a rétről, mint ezt a kéményt, de eddig nem bánta senki, hogy ott van, hiszen csak bodor, fehér fellegeket eregetett. Azok is hamar eloszlottak mindig, nem volt sokkal több a mező állatai szemében, mint az erdőkerülő pipája, az is állandóan ontotta a füstöt, ami ahogy jött, úgy el is oszlott nyomban.
Ám ez most más volt. A gomolyag egyre terebélyesedett, egyre közelebb kúszott az égen, és valami rossz, fullasztó szagot hozott magával. Olyant, amilyent még akkor sem érzett senki sem, amikor a békalencsés kis tavacskában, a mező túlfelén nem maradt már víz, csak pár vödörnyi poshadt lé a keményedő iszap tetején.
De aztán vidám szellő támadt, meghintáztatta a füvet, megbókoltatta a fákat, felszökkent az égbe, és szétzavarta a bűzös pacát. Meg is feledkezett róla mindenki.

De a pacát nem lehetett teljesen elfelejteni, mert azon a nyáron egyre gyakrabban jött elő, újra és újra nyugtalanságot hozva a rét lakónak.
– Apa, mi az a ronda felhő ami a kéményből jön? – kérdezte Botond az egyik alkalommal.
– Tudod, az a kémény egy erőműé – felelte Apa –, és az erőműben mostanában valami vacakságot égetnek el. De reméljük, nem marad így sokáig, mert rengetegen vagyunk, akik tiltakoztunk meg szólunk ellene.

A baj hamarabb következett be, minthogy a tiltakozás eredményt hozott volna. Egy borongós délutánon újabb barna gomolyag lebegett a rét fölé, és amikor éppen ott csüngött fölötte, a még magasabban hömpölygő felhőkből eleredt az eső. A vízcseppek a büdös paca egy–egy apró darabkáját magukkal sodorva zuhantak a földre, rá a virágok színes kelyheire, a füvek zöldellő szálaira.
Órákon át esett, és amikor Botond végre ki tudott menni a szabadba, a mezőn olyan látvány fogadta, amilyent még csak elképzelni sem tudott: eltűntek a színek a rétről!
Pontosabban, minden szál fű, minden virág, bokor, fácska, minden növény egyforma, lehangolóan ronda szürkésbarna lett, és a színekkel együtt eltűnt minden illat, minden vidámság is. Máskor, eső után megpezsdült a rét, előbújt minden állat, és izgatottan futkosott, ivott vagy javítgatta beázott fészkét, vackát, szaglászott, vizsgálódott. De most Süni és Nyuszi, meg a többiek is csak álltak szomorúan, úgy nézték, mi lett gyönyörű otthonukból.
– Jaj, jaj – szipogott Nyuszi –, mi lesz most? Hova tűntek a színek és hogyan szerezzük vissza őket?
– Nem tudom hova lettek – felelte tanácstalanul Süni –, és azt hiszem, vissza kellene festeni őket, mert a virágok nem tudják maguktól, hogy milyen színűnek kellene lenniük megint. Tudod, a virágok nem túl okosak.
– De hát ki győzné ezt festékkel meg ecsettel? – szólt közbe a bölcs Bagoly, aki a nagy hírre előjött odújából, ahol rendes szokása szerint szundikált napközben.
Mindenki hallgatott, mert a választ nem tudta senki, és más javaslata sem volt egyik állatnak sem. Egyszer csak megszólalt Botond, aki eddig udvariasan a háttérben ácsorgott:
– Nekem van egy ötletem, hogyan lehetne megmutatni a virágoknak a színeket.
Nyuszi, Bagoly, Süni és a többiek is, az egerek, a pockok, az apró és a nagy bogarak, a fehér és a tarka lepkék, pillangók, a zümmögő poszméhek, a hangyák és a még ki tudja hányféle egyéb szerzet, egyszerre fordultak Botond felé, aki ettől kicsit zavarba is jött, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen nagy hallgatósága van.
– Van nekem egy barátom, Csongi, ő ejtőernyős, repülőből szokott kiugrani, aztán csak lebeg lefelé lassan, nézelődik, integet, zsinórokkal ide-oda irányítgatja magát, csuda látvány, mondhatom! Na, az ő ejtőernyője éppen olyan szép tiritarka, mint a mező volt, ha leszállna ide, és beborítaná vele a rétet, biztosan tudná minden virág, hogy milyennek kell lennie!
– Hm…hm… – hümmögött Bagoly.
– Khm…khm… – köszörülte a torkát Nyuszi.
– C…c… – cicegett Süni.
– Szerinted ez használna? – kérdezte meg végül Bagoly.
– Akár használhat is – felelte Botond. – De ha nem, mit veszíthetünk vele?
Így aztán meg is egyeztek, a rét lakói megbízták Botondot, hogy beszéljen Csongi barátjával, ugorjon rá a rétre, mutassa meg a virágoknak a színeket!

Néhány nap múlva a rét lakói és Botond is (no meg Anya, Apa és Dorka, meg még Mami és Papi is, akik szintén nem akarták kihagyni az eseményt) mind ott szorongtak a mező szélén, és az erősödő berregést hallgatták. Fenn, a magasban egy repülő közelített, hasában ott cipelte Csongit és a színes ejtőernyőt.
Botond a mező négy sarkán hosszú póznát szúrt a földbe, a végükre pedig ragyogóan fehér zászlót kötött, hogy jó messziről is könnyen észre lehessen venni, hova is kell ugrania a barátjának.

Egyszer csak a repülő oldalán sötét lyuk támadt. A résben apró alak jelent meg, aztán rögtön el is rugaszkodott a géptől, és zuhanni kezdett. Közelebb egyre közelebb ért a földhöz, majd hirtelen kinyílt az ernyő, és mint egy színes virág, lelassulva lebegett tovább a rét felé. A zöld kupolában sárga, korallpiros, ragyogó kék, narancsszín, fehér, rózsaszín foltok kavarogtak, olyan vidám és tiritarka volt az egész, mint a mező a nyár közepén, aztán Csongi integetett, meghúzott még pár zsinórt, és puhán földet ért, pont a rét közepén. Ejtőernyője, mint egy pihepaplan, gyengéden borult rá a szürkésbarna világra.
Csönd volt, Botiék és Nyusziék is hallgattak, de mindenkinek a torkában dobogott a szíve az izgalomtól.
– Szerintem várjunk még egy kicsit – mondta Süni –, hadd jegyezzék meg a virágok alaposan a színeket. Tudjátok, nem túl okosak.
– Jó! – mondta Botond, és intett Csonginak, hogy még ne kezdje el összehúzni az ejtőernyőt. A tarka selyem lágyan hullámzott az enyhe szellőben.
Eltelt pár perc, és Botond végül bólintott a barátjának, így az ernyő lassan zsugorodni kezdett a rét fölött. Ahogy egyre nagyobb részt lehetett látni, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből: a mező virágai ismét színesen ragyogtak, a lapu, a vadzab, a papsajt, minden fűszál újra zölden pompázott!
A tücskök ünnepi ciripelésbe kezdtek, a katicák szárnyaikat rezegtették, a szitakötők nyaktörő műrepülő gyakorlatokat mutattak be, a pockok az egerekbe, Nyuszi rokonsága Süni családjába karolva táncolt, Dorka tapsolt, Botond pedig Csongit ölelgette. A rét visszanyerte régi színeit!

Ja, és szavamat ne tévesszem, a sok ember sem hiába tiltakozott, az erőműben többet nem volt szabad mindenféle vacakságot elégetni, a ronda barna gomolyagok, égi pacák örökre eltűntek a mező fölül.

Az oroszlán hímje nem sokat lacafacázik. Ha eléggé erősnek érzi magát, egyedül, vagy maga köré verbuvált rokonai, szövetségesei segítségével elűzi a kiszemelt falka addigi vezérét, és a helyére lép. Ez a tette persze nem öncélú, szándéka szerint új alattvalóival új irányba terelné a kis közösség életét is.

Az akció gusztustalanabb része tehát csak eztán következik, hisz fel kell számolnia a megelőző időszak káros hatásait, és az alkotó energiákat is fel kell szabadítania! Hogy a vonakodó nőstényeket jobb belátásra, „együttműködésre” bírja, az alfa hím elkapdossa hát és kíméletlenül kivégzi az előző háremúr serdületlen utódait! Mert amit elődje produkált, annak pusztulnia kell, az ő női ne tejeljenek idegen ivadékoknak! Hogy azért ne vesszen kárba az, ami érték, a húsosabbját felfalja...
A nép és a vágyott lányok hezitálása ezzel véget is ér, hisz meg lett mutatva az erő – nincs már sehol a méla Béla –, és nem hemzsegnek mindenfelé rossz szagú porontyok sem! Van viszont a vágytól égő ifjú titán, aki érzi, valamit csinálni kéne már…

Az oroszlán hímje mindettől függetlenül azért alapvetően még egy lusta dög. A pofája nagy, de nem szívesen futkos a napon, ha nála szorgalmasabb alattvalóinak köszönhetően tele a hasa, akármeddig is csak úgy elteng-leng, heverészik az árnyékban, eszébe sem jut, hogy valami nagyot alkosson. Kivéve azon jeles pillanatokat, amelyek alkalmasnak látszanak arra, hogy nemes őoroszlánsága beírhassa nevét a falka történetébe!
 
Így aztán, amikor a(z immár gyermektelen) nőstényen látszani kezd, hogy elege van a céltalan zabálásból és alvásból, meg az, hogy igazán nagyon odavan már egy kis családi életért, jövőépítésért, előballag az oroszlán hímje, és nekiáll annak, amihez aztán igazán ért, ad neki!
Nem sokat finomkodik, elkapja fogával asszonya tarkóját, leszorítja, ne fickándozzon, ne kapdosson hátra ha egy kicsit fáj is, apa tudja, mi jó neki, és megteszi azt, amit kell! Napokon át, naponta akár ötvenszer is, az egymásra találás, a vezérhími erő, a falkai orgazmus igazi ünnepét ülik! Illetve fekszik...

Persze, ettől még az új hímnek sem lesz kétszáz remek picinye, legfeljebb néhány, és azok is csak szerencsével sikerednek erősebbre, ügyesebbre, mint amilyenek a méla Béla eltávozott kölykei lettek volna, de legalább a sajátjai lesznek! Már ha felnőnek egyáltalán. Mert a láthatáron új trónkövetelők kontúrja látszik, és nekik más terveik vannak.

A lányok pedig fásultan sóhajtanak, mert érzik már: itt most megint őket fogja egy új főnök izélgetni.

Azt mondják, az üzlet sikeréhez (már ha nincs mindjárt az indulásnál annyi zsé a zsebben, hogy leverjünk vele mindenki mást) az kell, hogy felmérjük lehetőségeinket, továbbá megtaláljuk azt a piaci szegmenst, ahová még sikeresen betüremkedhetünk. Hogy ez mennyire így van, arra álljon itt egy eklatáns példa, a Kisbéka utca egyik legnépszerűbb üzlete indulásának rövid története!

Amikor Márton bácsi, a környék rangidős műszaki kereskedője örökre lehúzta a rolót, családja egy viszonylag jó üzlethelyiséget és a befagyott készletben számos, kerekeken is húzható szovjet laptopot örökölt tőle. Fia, aki már maga is benne volt a korban, és akit apró termete, vörös haja és meglepő ereje folytán Bzmotnak becéztek, úgy döntött, piacképesebb profilra vált. Élelmiszerrel kezd kereskedni, és ehhez nem is épít másra, mint a famíliában szunnyadó képességekre, készségekre, valamint arra az induló tőkére, amit a laptopok akciós értékesítése biztosít neki. Az utca lakói, akik a családot hosszú ideje ismerték már, némi fenntartással fogadták a hírt...

A nyitás napján, 8 után hét perccel Kittyke, akit soha nem kellett biztatni, hogy hajoljon előre, izgatottan nyomta arcát a kisábécé üvegéhez, tájékoztatva a bejárat előtt tolongókat:
– Ezek még kávéznak!
És tényleg! Jól látszott, hogy a köpenyes Bzmotok hátul, egy kupacban, a kávéjukat kortyolgatják. Tréd Márk bácsi, akinek elfogyott a Mira víze és már az elvonás jelei mutatkoztak rajta, egy féltéglával akarta volna szelíden megkocogtatni a kirakatot, de mások lefogták, és emlékeztették rá, a bolt jellege megengedi az ilyen nyitási anomáliákat. A koráról megfeledkezett agg végül sóhajtva a cégtáblára nézett, és lassan megnyugodott.

8.12-kor az egyik ifjabb Bzmot kelletlenül előreballagott, és szélesre tárva az ajtót, egyben a tolongók feje fölött megküldve a rigót, kinyitott. Ahogy a tömeg betódult, legelőbb is mindenkinek a “TILOS!”, azután a “NEM VÁLLALUNK FELELŐSSÉGET!”, majd a “REKLAMÁCIÓT NEM FOGADUNK EL!” feliratú tábla tűnt a szemébe, melyek alatt a boltvezetőként fungáló Bzmot mama támasztotta a falat, céltalanul mosolyogva, viszont jelentősen emelve a légtér maligánfokát.
A vásárlók kosarat ragadtak (vagy inkább mindenkihez hozzáragadt egy-egy kosár), és szétszéledtek az üzletben.
– Halló kérem! – zendült fel máris Taxa mutter hangja a tejes pult felől. – Ezen itt lejárt a szavatosság!
– Jó’vanna! – hallatszott a Bzmot család kisebbik lányától. – Melyik az?
A mutter átnyújtotta a gyanúsan feszes zacskót, mire a kis Bzmot egy “Minőségét megőrzi: holnapig” feliratú matricával ügyesen eltakarta a dátumot.
– Na, most jó? – kérdezte szúrósan a muttert. – Olyan aludttej lesz ebből, hogy csuda! Lássa, már szunyókál is!
Taxa mama lehunyta a szemét, háromig számolt, majd szélesen elmosolyodott.

Nem messzire onnan Alig úr a felvágottas pult mögött támaszkodó Bzmot fiút éppen az olasz szalámi koráról faggatta, egyenesen a rúdra mutatva.
– Hogy ez friss-e? – hajolt előre a gyerek, miközben meglobbanó hajából hedensolderszt soha nem látott fejbőre gazdagon hintette kincseit bele a pultba. – Nem t’om – folytatta, s mivel ő is kíváncsi volt, lefejtette a rúd végéről a fóliát. – A’sszem – felelte, Alig úr felé mutatva a kissé színjátszó vágási felületet, másik kezével ügyesen elhajtva néhány erőszakos legyet. – De amíg ez van, újabb úgyse lesz!
– No jó – mondta Alig úr elmerengve –, adjon belőle húsz dekát!
A zöldséges pult előtt egy szottyadt banán hevert a padlón, ez mindjárt felkeltette Kittyke érdeklődését, de az alkalmazott Bzmot fiú, miközben csőrrel bepasszolta a maradványt a pult alá, tudatta, hogy a banán elfogyott, és fogalma sincsen mikor lesz megint, ha lesz. Ám, ha Kittyke nagyon vágyik rá, hát elképzelhető, hogy tud szerezni neki, annak persze megvan az ára. Kittyke elragadtatva közölte, hogy bármire kész az áruért, és már most is olyan izgatott, hogy legalább egy kígyóubit azért elvisz.

Amíg a legfrissebb kuncsaftok így múlatták az időt a pultoknál, a legkockásabbra gyúrt Bzmot utód máris elcsípett egy bolti szarkát, aki a dinnyék körül ólálkodott, és akinek sanda szándéka lelepleződött. A kismamának látszó személy hiába védekezett azzal, hogy már ekkora hassal is lépett be az üzletbe, a két legközelebbi alkalmazott vitát nem tűrve hátravezette ruhaátvizsgálásra, testüregi motozásra és ultrahangra. A bámész vásárlók közül többen is tapsoltak!
Nem kellett sokat várni az első szóváltásra a pénztárnál sem, egy vevő (a pénztáros maga elé mormogott megfogalmazása szerint egy “kötözködő vén szar”) nehezményezte a 37,00 forint helyetti 3700 forintos elütést. Miután a koros kuncsaft vaskos sértések és súlyos fenyegetések hatására sem volt hajlandó levásárolni a különbséget, apróban kapta meg a jussát, amivel boldogan vigyorogva hagyta el az ABC-t, csatlakozva a kint diskurálókhoz.

Az elégedettség, a siker egyértelmű volt. Bzmoték kihozták magukból a maximumot, a készletből a minimumot, a Kisbéka utca lakói pedig megkapták mindazt, amiért jöttek: az áldatlan körülményeket, a boltos packázásait, az alávetettséget, úgy ahogy abban régen részük volt: a fiatalságukat! Keblére ölelte őket a "Nosztalgia ABC".

– Nyomja asszonyom! Erősen! Majd segítek, ne féljen!
– Óh!... Aah!...
– No még egy kicsit, nagyon jól csinálja! Fogom a vállát, hogy könnyebb legyen, jó?
– Fáj, nagyon fáj!... A csípőm majd szétszakad!
– Ne féljen egyet se, nem lesz semmi baj! Nekem nem ez az első esetem, elhiheti! Magának az, ugye? Látszik, már meg ne haragudjon!
– Igen, eddig még nem... aah! Nem megy tovább!
– Dehogy nem! Már kint a feje! Na, most nyomja nagyon erősen! Ne hagyja abba, ne hagyja abba! Szorítsa a kezem, ahogy csak tudja, nyomja még! Még! Már csak a lába van benn... úgy! Kint van végre, gratulálok!
– ...
– Látom, alaposan kimerült, jól van, asszonyom?
– Köszönöm igen, csak... rettenetesen elfáradtam.
– Ez természetes! De meglátja, most már könnyebb lesz! Ha engedtük volna felszállni azt a dagadtat, most nem férnénk el a peronon!

A velencei erdőben (ez a Velence nem a messzi város, ahol az emberek csónakkal járnak az utcán, hanem a közelebbi, a Velencei–tó melletti), szóval a velencei erdőben minden évben a repülőverseny volt az ott élő állatok számára az egyik legizgalmasabb ünnep! Ezen a napon az erdő madarai mind bemutatták, hogy mit tanultak, mit tudnak, milyen kunsztokra képesek, hogyan tudnak fordulni, zuhanni, felemelkedni, bukfencezni, bucskázni fenn, a felhők közt. Készült is rá mindenki, de nagyon!
Így volt ezzel Bonifác a rigólegény is, akinek mióta a tojásból kikelt, ez a nyár hozta el az első versenyt.
Bonifácról nemcsak a szülei meg a testvérei, hanem a barátai meg a szomszédai is (akik gyakran látták gyakorolni) azt gondolták, akár meg is nyerheti az ez évi viadalt, olyan ügyesen repült, cikázott a levegőben. Ő maga is bízott ebben, de persze gyakorolt is szorgalmasan, minden délután kiszállt a közeli mező fölé, és egyre csak edzett.
– Ugyan, Bonifác – csivitelte neki nem is egyszer a mamája –, nem viszed te túlzásba ezt a sok gyakorlást? Miért nem mész inkább a barátaiddal kukacot, bogarat kutatni, tömd már meg a hasad rendesen, ne mindig csak a repülőizmaidra gyúrjál!
De Boni (a legtöbben csak így hívták) erre csak nevetett, és azt felelte, hogy neki nincs jobb mulatság az edzésnél, meg annál, hogy lapos, erős hassal bukfencezik a levegőben, amíg mások csak nyögve tudnak megfordulni.

Így telt tehát a kis rigó élete napról napra, hétről hétre, de aztán az egyik szerdán másképp alakultak a dolgok. Ezen a napon Bonifácon kívül három rosszcsont suhanc is a mező felé tartott, zsebükben csúzlival!
Hogy nem tudod, mi az a csúzli?
Hát kérlek, a csúzli az egy alkalmas, kettéágazó faág, az ágakra kifeszített gumiszalag és a szalagra fűzött kerek bőrdarab, amibe kavicsot lehet fogni. Ha a csúzli szárát az egyik kezedbe fogod, a bőrbe pedig kavicsot szorítasz és a másik kezeddel kihúzod a gumit, jó messzire és jó erősen el tudod röptetni a követ. Ha pedig jól célzol, akkor összetörhetsz vele egy üveget is, esetleg felboríthatsz egy konzervdobozt, vagy lelőhetsz egy fenyőtobozt a fáról. Szóval a csúzli igazából fegyver, de olyan, amilyent a gyerekek is el tudnak készíteni, és amit használni is tudnak. A csúzli veszélyes, gonosz jószág is lehet ha butaságot csinálnak vele, és bizony a gyerekeknek néha sajnos butaság is az eszükbe jut...

Ez a három kis rosszcsont is éppen azon törte a fejét, hogy ők, mint IGAZI NAGY VADÁSZOK (így, csupa nagybetűvel), már valamilyen komoly zsákmány után is nézhetnének, lőhetnének végre már VALAMIT! Így aztán, kaviccsal a csúzli kosarában értek ki a rétre, készen arra, hogy kilőjék a követ ha nyuszit látnak, vagy akár pockot, egeret, fácánt. De bizony, ezek a jószágok már jó előre meghallották a magas fűben csörtető legényeket, és elbújtak, meglapultak, dehogy dugták volna ki az orrukat is!

De nem így Bonifác! Ő fenn szállt, önfeledten keringett a levegőben, és amikor a három gyereket meglátta, eszébe sem jutott, hogy csúzlit foghatnak rá. Sőt, éppen hogy arra gondolt, örömet szerez nekik, ha a fejük fölött mutatja be mit tud, micsoda ügyes rigólegény is ő!
De a kölykök bizony másképp vélekedtek, Bonifácban nem a légi artistát, hanem csak a röpülő zsákmányt látták! Rögtön készenlétbe is helyezték fegyvereiket, amint Bonifác megjelent fölöttük, és aztán egyszerre lőtték ki a köveket…
Hát, azt meg kell mondjam, tényleg jól céloztak ezek a kis csibészek, és ketten is eltalálták a szárnyát. Így aztán szegény Bonifác törött csonttal, pörögve hullott alá az égből…

Szerencsére jó messzire esett le a rosszcsontoktól, így aztán hiába verdesett szegény a magas fűben, mégsem találták rá. Egy idő múlva el is ment a kedvük a kutatástól, otthagyták hát a mezőt. Ez persze még kevés lett volna ahhoz, hogy egy törött szárnyú, apró madár életben maradjon a hatalmas rét közepén, hiszen róka, nyest, héja, sikló, mind ilyen finom falatra vágynak, de Bonifác szerencséjére éppen akkor ért oda Botond, aki nem messze lakott. Virágokat gyűjtött, hogy majd lepréselje azokat, mert úgy szép képeket lehet készíteni belőlük. Botond, amint rátalált Bonifácra, rögtön tudta, hogy komoly baj lehet. Ami virágot addig gyűjtött, azt mind kiborította a földre, azután pár marék fűvel kényelmes fészket formált a batyuja mélyén, és belehelyezte a kis rigót.

Mire Botond hazaért, Apa is otthon volt már, és rögvest be is indította az autót, hogy amíg Anyu Dorkára vigyáz, elvigye Botondot és Bonifácot az állatorvoshoz.
A rendelőben a doktor néni megvizsgálta Bonifácot, azután vékony, könnyű sínt helyezett a szárnyára, amit a testéhez is odaerősített.
– Két hét múlva lehet visszajönni vele – mondta –, addigra biztosan összeforr a csont, és a kis rigó megint repülhet!
Bonifácnak jó dolga volt Botondnál, aki egy kényelmes kalickát szerzett neki, és szorgalmasan etette az állatkereskedőnél vásárolt nyüvekkel, rovarokkal, kukacokkal. Egy baja volt csak, mégpedig az, hogy éjjel-nappal a versenyen járt az esze, azon, hogy vajon meggyógyul-e és kiszabadul-e időben, elindulhat-e a repülőnapon, és hogy vajon mire mehet így, hogy ennyi idő kiesett a gyakorlásból?
Látta Botond is a kis madáron, hogy bár szépen gyógyul, a kedve mindig borús, és törte is a fejét, hogy vajon mi lehet Bonifác rossz kedvének az oka. Aztán hirtelen világosság támadt Botond kobakjában, egy pillanat alatt rájött: Bonifácnak nem hiányozhat más, mint a repülés!

Eltelt egy nap, aztán még egy, és Botond egyszer csak azzal állt Bonifác elé, hogy…
– Kis madaram, jó hírem van neked! Repülni fogunk!
Bonifác hegyezni kezdte a fülét (ami egyébként madaraknál nem igen látható).
– Van egy ismerősöm, Máténak hívják – folytatta Botond –, ő pilóta, és egy repülőversenyre készül a Duna fölött. Elvisz bennünket holnap, mit szólsz hozzá?
Mit szólt volna, persze, hogy örült a rigólegény, hiszen nem volt a levegőben már több, mint tíz napja, izgatott csiviteléssel adta hát Botond tudtára, hogy alig várja az indulást!

Máté repülője csuda szép volt! Piros volt és sárga, de volt benne fehér és kék is, az orrán nagy és erős propellerrel, és úgy csillogott, mint a kőrisbogár háta.
Bonifác, akit Botond egy kalickában hozott el az útra, csak ámult-bámult, micsoda remek masina!
No és nem csak szép volt, hanem erős is, ez rögtön kiderült, ahogy Máté beindította a motort, és a repülő sebesen gyorsulva elkezdett gurulni, aztán felemelkedett a levegőbe. Egykettőre ott repültek a bárányfelhők hasa alatt, és mire Bonifác kettőt pislogott, már a Duna csillogó szalagja is feltűnt lenn, a mélyben.

Hogy Máté ügyes pilóta, azt is megtudhatta Botond és Bonifác, mert amint a folyó fölé értek, oda, ahol a repülőverseny lesz, kezdetét vette a bemutató!
Meredeken fölfelé emelkedtek, azután hirtelen elkanyarodtak jobbra, utána meg lefelé fordult a gép orra, és spirálisan pörögve zuhantak a föld felé, de csak azért, hogy kellően felgyorsulva, Máté ismét megemelje a repülőt, egészen addig, amíg a gép hasa a felhők felé fordult, és ők fejjel lefelé igyekeztek óriási kört rajzolni az égre.
Így ment ez majd' egy óra hosszat – kis pihenőkkel, amikor egyszerűen csak röpködtek –, és bizony nem csak Botond, hanem Bonifác is figyelt nagyon, mert rájött, hogy itt ő egészen új dolgokat tanulhat!…

Nap múlt napra, és végül eltelt a két hét, egy kicsivel több több is, amikor Botond – most Anyuval és Dorkával – megint az állatorvosi rendelő ajtaján kopogtatott. A doktornéni levette a sínt Bonifácról, megmozgatta, megvizsgálta a csontjait és izmait, majd kijelentette: a kismadár meggyógyult. Egy–két nap múlva, ha már megszokta, hogy ismét szabadon mozog a szárnya, el is lehet engedni!

A mezőn – ez egy szombaton történt – az egész család ott volt, Anya, Apa, Dorka és Botond is, no meg Bonifác is persze, egy kalickában.
– Hát, kis barátom, itt az idő – mondta Botond –, indulhatsz haza. Sok szerencsét, és vigyázz magadra!
Ezzel kinyitotta a ketrec ajtaját, Bonifác pedig pár rövid ugrással kinn termett, és felszökkent a levegőbe. Leírt egy kört a mező fölött, azután hazafelé vette az irányt.

Egy hétig nem történt semmi, Botond nem látta Bonifácot (pedig gyakran leste az eget), aztán vasárnap a kisfiú arra ébredt, hogy valami zörög az ablakpárkányon. Kinyitotta a szemét, és nem mást pillantott meg, mint Bonifácot, amint valamit elrendezget maga előtt, azután a csőrével – mintha köszönt volna – megkocogtatta az üveget, és elröppent.
Botond kíváncsian kibújt az ágyból, és csak úgy, pizsamában, papucsban kiment a házból (muszáj volt, mert szúnyogháló volt az ablak keretére ragasztva), megnézni, mit hagyott ott a barátja. Egy gyönyörű, hatalmas, fénylő makk volt, olyan szép és hibátlan, amilyent Botond még nem látott. A makkon, éppen a közepén, egyetlen, szabályos szélű lyuk volt, kalapja alatt pedig vékony inda volt átfűzve, így aki akarta, a nyakába is akaszthatta.
Próbálta kitalálni Botond, mi lehet ez, és miért kaphatta, de nem tudta. (Én persze elárulom neked, hogy a makk az erdei repülőverseny első helyezettjének járó kitüntetés volt, amit Bonifác a zsűri egyhangú szavazata alapján kapott meg! A rigólegény olyan csuda figurákat mutatott be a levegőben, amilyeneket a velencei kerek erdőben még senki nem látott, persze nem is járt közülük még senki a Duna fölött, egy versenyrepülő pilóta edzésén…)

Botond végül aztán a nyakába is tette a makkot, és visszabújt az ágyba. Jót aludt még reggeli előtt, és álmában – erre jól emlékezett akkor is, amikor felébredt – ott szállt, keringett a mező fölött, a bárányfelhők és a simogató Nap alatt, akár egy szabad, vidám madár!

Azon a nyáron volt olyan nap is, hogy amíg fagylaltért álltam sorba, beleragadtam az aszfaltba, mindenki rajtam röhögött. Nem is tudtam megmenteni a szandálomat, a talp egy része beleszakadt a járdába, de most nem erről akarok mesélni, hanem arról a délutánról, amikor megtudtam, miféle szerzetek lakják még az univerzumot rajtunk kívül.

Szóval, aznap is csak alig-alig volt elviselhető a hőség, a teraszajtóra erősített hőmérőben valahol negyven fok környékén járhatott a higany, és a kerti locsoló hiába szórta a vizet, állítom, egy csepp sem hullott le belőle a földre, még a levegőben elpárolgott mind! Én meg csak feküdtem kinyúlva egy vékony gatyában, utolsó hat doboz hűvös söröm már csak emlék volt, tikkadtan és mélabúsan nosztalgiáztam minden elmúlt kortyon. Azon töprengtem, ugyan mi jót és hideget ihatnék még, olyasmit, amiért nem kell lemennem a boltba? Mert azt el sem tudtam képzelni, hogy felöltözzek, kimenjek az utcára és átvágjak az úttesten, amin feltehetőleg már tojást lehetne sütni…

Aztán eszembe jutott, hogy ott kell lennie valahol a garázsban annak a nagydarab, legalább háromliteres szifonnak, amit vagy két hete vettem a bolhapiacon. Élénken élt bennem a vásárlás minden mozzanata, hiszen igencsak fura egy szerzet volt az, aki eladta nekem! Egyetlen szót sem értettem abból, amit karattyolt, pedig akkor azt hittem, már minden náció kapacitált engem arrafelé valamivel, de ez a fickó még csak nem is kevert a mondandójába érthető szavakat, csak hablatyolt, vigyorgott, mint a tejbetök, és megállás nélkül gesztikulált. El is hajtottam volna valamerre, ha nem bűvöl el a portékája: behemót, koromfekete, gömb alakú jószág volt a szifon, a patront pedig nem becsavarni kellett a fejbe, hanem csak becsúsztatni egy csőbe, ráhajtani egy csappantyút, aztán megnyomni a tetejét, mintha puskát töltene az ember. Legalábbis így mutogatta a fickó, és igazán bagóért adta! Megvettem hát, de meg is feledkeztem róla, mert tartott még a söröm, hát elsuvasztottam valamerre.

De mekkorát változott azóta a világ! Hőség volt, sör viszont már nem, át is vonszoltam végül magamat a garázsba, félrehánytam egy-két kartont, és addig turkáltam, amíg rá nem akadtam szerzeményemre. Magamhoz szorítottam remélt csodafegyveremet a permanens szomjazással vívott csatámban, és visszamentem vele a konyhába.

Most is ugyanolyan volt, mint amikor vettem, elbűvölően hatalmas, csillogóan fekete gömb, annyira fekete, hogy szinte belezuhant az ember, ha sokáig nézte. De akarta a fene bámulni, szomjas voltam! Letöröltem és alaposan kiöblítettem, azután kicsavartam egy citromot (a lime sajna elfogyott már), és beleöntöttem a levét. Szerintem ennyi citromlé éppen elég három liter vízbe, de ez persze ízlés dolga… Kitördeltem egy csomó jégkockát a tartójából, összezúztam egy tálban, és azt is beleborítottam. Végül feltöltöttem vízzel, rácsavartam a fejet, és behelyeztem az első patront. Csappantyú, nyomás ahogy kell, aztán mennyei bugyborékolás hallatszott a palackból. Újabb patron, aztán a harmadik is. De alig végeztem mindezzel, valamilyen gusztustalan szörcsögés áradt szét a szifonból, néztem is mindjárt a nyakát, talán a gáz szabadult el valamerre, de nem. Azután megbillentettem az egészet, nem ereszt-e valahol a palack, ám víznek nyomát sem láttam. Megnyugodva felemeltem hát, hogy végre élvezhessem munkám gyümölcsét - közben a szörcsögés abbamaradt -, de úgy éreztem, a palack gyanúsan könnyű. Nagyon gyanúsan! Megráztam, és el sem akartam hinni, alig félig volt! Pedig - meg mertem volna esküdni rá - szinültig töltöttem!

Komolyan mondom, még a padlóra is lehasaltam, belestem a pult alá, hátha arrafelé folyt el a víz, de sehol egy csepp, nemhogy pocsolya; kész, értetlenül álltam (térdeltem) a rejtély előtt. Eszembe jutott az a tévés átverés, amikor egy VW bogárba minden elképzelhető helyre tankot építettek be, aztán beálltak vele egy kúthoz. Csóró kutas! Az is hiába tekergette a fejét, meg hasalt le, hogy hová tűnik a benzin... No, már meg tudtam érteni!

Szeretek a dolgok végére járni, ezért inkább kíváncsian mint mérgesen, átnyomtam az egész szódát egy üres üdítős palackba, azután szétcsavartam a szerkezetet. Semmi hibáját nem láttam, hát újra végig csináltam az egész szertartást. Citrom, jég, utána beleállítottam a mosogatóba a szifont, és teletöltöttem mérőpohárból. Három liter ment bele, pont annyi, amennyit a mérete alapján illett elnyelnie. Biztos, ami biztos, bedugtam a lefolyót, és csak azután csavartam rá a fejet és helyeztem be sorban a patronokat. Minden ugyanúgy történt, mint az előbb, még a szörcsögés is újra kezdődött. Érdeklődve hajoltam a mosogató fölé, kideríteni, ugyan honnan és hová folyik el a szódám, de aztán olyant láttam, hogy egyből kővé is meredtem!
A fényes, krómacél fenéken szifonom tükörképét láttam, de a háttérből nem a saját fizimiskám bámult vissza rám, hanem a kis karattyolós fickóé! Éppen palackom tükörképéből engedett magának egy hatalmas korsóba friss, hideg, citromos szódát! Aztán, ahogy az megtelt és a szörcsögés is abbamaradt, ő - mint aki jól végezte dolgát - kisétált a képből, miközben úgy vigyorgott, mint akinek a hátát vakarják. Bambán emeltem fel a fekete gömböt. Félig volt csak persze, jól gondolják!

A kis mocsok megfújta a szódámat! Ebben az embertelen melegben, ráadásul kétszer is! És, ha nem ilyen mohó, vagy nem ilyen szépen csillogó, rozsdamentes acél a mosogatóm, soha meg nem tudom, mi történik körülöttem!

Szóval, én azt mondom, emberek, vigyázzatok! Van valahol egy olyan dimenzió, féregjárat, vagy valami más, kacifántos hely, ami – mint két, összetapadt szappanbuborék – határos a mi világunkkal, és ahonnan pofátlanul átnyúlkálnak hozzánk, megfújni ezt-azt. Lehet, hogy az elveszett kesztyűk, elhagyott esernyők sem a semmiben hányódnak, hanem ezeknek a hitványoknak az enyves kezébe vándorolnak? Hát, ha jót akartok magatoknak, csak óvatosan vásároljatok, főképp a bolhapiacon! Leginkább azokat kerüljétek, akik nagyon vigyorognak, miközben szifont, grillsütőt, kuktát, pénztárcát vagy egyéb olyan holmit tukmálnak rátok, amiből érdemes kivenni ezt-azt! No és persze, valami teljesen lehetetlen nyelven karattyolnak hozzá. Gátlástalan egy népség!