Kábán ébredt. Hat napot húzott le mielőtt elaludt, és addig nem sokat pihent. Összehozott egy új projektet, kiválasztotta a művezetőt (tetszett neki a fickó, bár tartott kicsit egy zűrös nőügyétől), elmagyarázta, hogy mit akar, és mivel úgy látszott, hogy beindulnak a dolgok, egy darabig csak figyelt. Nem nagyon avatkozott közbe, még akkor sem, amikor már kissé túlzottnak tartotta a fluktuációt, mert azért lassan, de alakult az, amit elképzelt.
Csak az öreg borát ne tette volna el, erősebb volt, mint gondolta. „Ütős lesz az neked, jó uram, nem szoktad!” mondta a vénség, de ő magában csak annyit gondolt: Noés? Aztán csak elrejtette a flaskát klepetusa redői közé. Szopogatta nézelődés közben, és észre sem vette, ahogy a fejébe szállt, végül meg csak elaludt! Most meg ez a tompa fejfájás, határozatlanság: mi vagyok? Hol vagyok?


Elképzelte, hogy a kalyibában egy asztalon gyűlnek az anyagok, amiket át kell néznie, és ahogy tényleg előtűntek, le is ült eléjük. Az első jelentés világos volt, szépen tagolt, rendes borítóban, sok-sok hártyavékony lapon. Átfutotta, és egy kicsit elkomorult. Aztán, ahogy a többin is (iratokon, fotókon, film- és videoanyagokon, fájlokon meg még ki tudja min) átrágta magát, egyre morcosabb lett. Hát, ezek jól elcseszték!

Soha nem gondolta volna, hogy a tervet ilyen öntörvényű módon fogják kezelni, amikor (úgy vélte) eléggé világos volt, mit kell tenniük! Az meg, ahogy a műszaki ellenőrt - aki pedig még meg is próbálta jóra hozni a dolgokat - olyan csúnyán elintézték, tényleg túlment minden határon! Meg kellett állapítania, hogy bár emberei sok mindenben meglepő leleményt mutattak, igazán konzekvensek csak az elcseszésben voltak! És a halottak! Tudta ugyan, hogy lesznek áldozatok, de hogy ennyi, arra tényleg nem gondolt.

Elege lett. A kosz is idegesítette, hogy gyűlhetett itt össze ennyi szemét? Úgy gondolta, jobb volna, ha ez a sok kis szar (amiknek már a nevét sem tudta, és amikből milliárdszor milliárdszor milliárd is kevés ahhoz, hogy megbolygassa egy atom nyugalmát) egy kupacban lenne a sarokban, és látta, hogy úgy tényleg jobb!
A világítást a maximumra csavarta, a fény mégsem jutott el a viskó faláig. Nem volt sok kedve folytatni a molyolást, de visszaült. Komoly késztetést érzett arra, hogy beindítsa a műszak végét jelző harsonát és fájrontot csináljon (pontosabban, minden embert elküldjön a vérbe, és veszteségként leírja az egész vállalkozást), viszont elég hülye volt ahhoz is, hogy felelősséget érezzen értük. Olvasott hát tovább, néha felfirkantott valamit egy cetlire (tök fölöslegesen, mert képtelen volt bármit is elfelejteni, de nem tudott szabadulni ettől a szokásától), és sokat csóválta a fejét. Ez ment reggelig.

Igazából nem gondolta, hogy rendbe lehet még tenni a katyvaszt, amit ezek összehoztak neki, valami halvány esélyt mégis látott rá. Persze kemény büntetések, drill, állandó ellenőrzés nélkül nem fog menni, de ez a legkevesebb. Meg fogják csinálni amit kell, mert eszük van, megdögölni meg nem akarnak majd, szóval rajta!
Az ajtóhoz ment, kitárta, hogy kilessen a kalyibából (amit ő egyébként csak fekete lyuknak hívott magában), előrehajolt, fejét átdugta az eseményhorizonton, és isteni tekintetével a Földre fókuszált.