...mondjuk, hogy írások

rizsma

Fél perc

2019. július 09. - oeruelt

Semmi nem jelezte előre, hogy a busz, amely egyenletes sebességgel haladt a gyér forgalomban, satufékkel áll majd meg. Így persze az is érthető, hogy Katalin, aki állva utazott, kicsit könnyelműen talán, de okkal, éppen ezt megelőzően engedte el az ülés kapaszkodóját, húzta félre táskája cipzárját és kezdett zsebkendő után kotorászni benne.

Miközben tehát Lacika, aki nemrég még a járdán szorongatta azt az apró gumilabdát, ami után az imént kifutott az útra, táguló szemmel, rémülten nézett a csikorogva közeledő hatalmas járműre és miközben István (aki az utóbbi négyszázhúszezer kilométerét balesetmentesen vezette le) szintén dermedten bámult a közeledő Lacikára, Katalin is meglepetten vonta fel szemöldökét, szája kiáltásra kerekedett, majd kecses ívben repülni kezdett előre.

Furcsa mód az első pillanatban, amikor lába elhagyta (pontosabban már alig érintette) a padlót, az a régi kép villant be neki, amint a mára már lebontott városi vidámparkban hajóhintáztak a gyerekekkel (azok ugye a kicsiben, Attila meg ő pedig a nagyban), és felérve megtorpantak, majd zuhanni kezdtek vissza, na, ott érezte ezt a súlytalanságot! Persze ahogy vidámpark sincs már, úgy nincsen Attila sem (illetve van, de ki tudja hol), a fia pedig ezer kilométerre Nyugatra, a lánya meg kétszázra Keletre.
Aztán amint esett (röpült?) tovább, és egyik kezével reménytelenül valami fogódzó után kapott, a másikkal pedig görcsösen igyekezett összemarkolni a táskáját, nehogy ezerfelé szóródjon szét minden belőle, mégiscsak látása perifériájába került egy szökésben lévő boríték fehér sarka. Először arra gondolt, talán egy befizetetlen csekk lehet, de aztán fájdalmasan ismerte fel, hogy nem, ez nem csekk, hanem anyja legutóbbi kórházi értesítője, amiben megadták a következő kezelések időpontjait. Pedig már azt hitték (no jó, remélték), hogy túl vannak a dolgon, a betegség eltűnt, felszívódott, nyomát sem látják többé, de persze nem így lett. Jött az a csúnya rosszullét, amiért nem volt okolható az éppen keringő vírustörzs, jött a kivizsgálás, aztán a sajnálkozó kifejezés az orvos arcán. Meg persze az optimista biztatás, hogy megfoghatónak látszik a dolog, kitartás, a múltkor is majdnem sikerült! Az anyja sóhajai, az ő otthoni pityergései, most pedig éppen hozzá tart, hogy elkísérje.

István homloka közben – tekintve, hogy a buszvezetők nem használnak biztonsági övet – egészen közel jutott a szélvédőhöz, a busz Lacikához, ő a síráshoz, Lacika anyukája pedig a gyerekhez, mert fél lábbal már az úton volt ő is, lobogó hajáról csúszott lefelé a kendő, kezét a kisfiú felé nyújtotta, széttárt ujjai mint a lecsapó sas karmai, ez így, festő ecsetjére kívánkozó pillanat volt!

De Katalin ebből nyilván nem láthatott semmit, a torkán már tolult fel a kiáltás, szemhatára pedig a műszerfal magasságáig süllyedt, azt találgatta, vajon nekizuhan vagy sem. Nem jutott dűlőre, elengedte hát a táskát és inkább mindkét kezét maga elé igyekezett kapni, hogy tompítsa az ütközés erejét. Igazából valahogy nem hitte, hogy neki itt most komoly baja eshet, kitöri a nyakát vagy ilyesmi, de nem akart fél dinnyényi puklit sem a homlokára. Meg, ha kitörné a nyakát – gondolta – ki kísérné el az anyját? No meg a lánya is válófélben van éppen, gyerek ugyan - hál’ istennek? – még nincs, de anélkül is lesz baja bőven, biztosan szüksége lesz rá!

Lacika végül megmenekült, fél méterre állt meg tőle a busz. Zokogó anyja a karjába kapta, István pedig falfehéren visszadőlt az ülésbe, hallgatta a hátul zsibongó, zajongó utasokat.
Katalin két térden, előrenyújtott alkarjára támaszkodva állapodott meg a padlón a sofőrfülke mellett, mintha jógázott vagy imádkozott volna. Mielőtt elkezdett volna feltápászkodni még eszébe jutott, mennyire sok minden is futott végig az agyán, mi mindenre gondolt (tényleg, a csekkeket este majd meg kell nézni, hogy valóban mindet befizette-e), és, hogy mi vár rá még ma. Hát, ennyi egy élet – állapította meg. Pedig fél perc ha volt az egész.

Árnyékember (short version)

Hiába forgolódott a csatakosra izzadt lepedőn, nem talált enyhülést. Lassan felült, lábát az ágy mellé lendítette. Kihalászott egy cigit a pakliból, aztán mezítláb és gatyában kilépett az erkélyre.
A korlátra könyökölt és rágyújtott. Valami neszezett lenn, talán menyét, a sötétből rezzenéstelenül meredtek rá a távoli napok. Azaz - vette észre -, egy apró, zöld pont is függött köztük, pontosan fölötte! Repülő? Nem, hiszen nem mozdult. Helikopter? Lehet, bár egy hang sem szűrődött le hozzá... Talán ufó? Elmosolyodott és a parázsló cigarettával odaintett, de ő ijedt meg a legjobban, amikor a fénypont lejjebb szökkent.
Belépett a szobába a távcsövéért és megfordult, de földbe gyökerezett a lába a hatalmas, olajzöld felület előtt.
- Mama! - suttogta, ám alvó felesége meg sem mozdult.
A valami öt rövid csápot nyújtott felé, ő pedig bizsergő, savanykás ízt érzett a nyelvén, mint amikor a laposelem lemezeire nyomja. Behunyta a szemét, de amikor kinyitotta, a látogatónak már nyoma sem volt. Visszafeküdt, magzatpózban aludt el.

Reggel a felesége tátott szájjal hallgatta.
- Ugyan, menj már! Álmodtad az egészet! - legyintett a végén, így aztán összecihelődött és elindult munkába. A villamoson az emberek rajtafelejtették a szemüket, meg is nézte magát az ablakban, nem koszos-e az arca, de nem...
A portán – szokatlanul - utánaszólt az öreg Janik.
- Mi van veled Jóska? Levágattad a bajuszodat?
- Bajusz? - torpant meg. - Nem volt nekem soha!
- Nem-e? - mustrálta amaz. - Ha nem, hát nem! Pedig valami furcsa rajtad!
Tanácstalanul toporgott még pár másodpercig, de aztán csak befordult a kapun.
Katika ezen a reggelen is megjelent a széke mögött a kannájával, hogy meglocsolja a virágokat, de most szökkent is egyet, még a víz is kiloccsant.
- Jóska! - sikkantott. - Hol a maga árnyéka?!
Kovács tekintete a lányról az asztalára vándorolt. És tényleg, ahogy a nap rásütött a negyedéves jelentésen nyugvó kezére, nem rajzolt ki körülötte semmit! Fel is emelte, de hiába. Alvajáróként hagyta el a munkahelyét.
Otthon a felesége hisztériázni kezdett, hogy jaj, most mi lesz, a fia meg csak röhögött.
Másnap az üzemorvos kijelentette, ezzel ő nem tudja táppénzre venni, de adott neki egy beutalót a klinikára.

- Nekem – hajolt közelebb a kisablakhoz a kartonozóban – nincsen árnyékom.
Az asszisztens kiment egy oldalajtón és odasétált Kovácshoz. Körbejárta párszor, végül megfogta a könyökét: „Jöjjön!”. Később azt mondták, egy darabig maradni fog, hazatelefonált hát a holmijáért.
Soha nem gondolta volna, hogy ennyi mindent lehet csinálni egy emberrel, de így se sokat tudtak meg a dologról. A zárójelentésében „optikai anomália” állt a kórképnél. Persze a sajtó is szagot fogott, az utcán lekapta egy fotós, árnyéktalan képe címoldalas lett a Klikkben. Rettenetesen zavarta a dolog.

A következő pár hétben aztán mint valami beteget, kerülni kezdték a kollégák is, végül hívatta a főnöke.
- Khm, ...sajnos karcsúsítanunk kell... hát, ...többet ugye …khm nem tehetek.
- Ez nem lehet igaz! - fakadt ki otthon a felesége. - Miért pont veled?! Hogy lehetek én ilyen nyomorult?!
Telt az idő, a pénz fogytával egyre több lett a veszekedés. Kovács bezárkózott, pár hét alatt nyolc kilót fogyott, szemei véreresen meredtek a sötétbe.
Az orvos szerint a szíve vitte el. Az árnyék nélküli embert szűk körben, feltűnés nélkül búcsúztatták.

Mondhatnánk, nem hagyott hátra semmi maradandót ezen a világon, de ez nem egészen igaz. Mert valahol, egy fénysebesen suhanó, olajos zöld gömb társalgójában több más, lebegő káprázat közt ott áll egy kis dobogón Kovács József is! Ember meg nem mondaná, hogy miből van, áttetsző, ritka füst, de az bámulatos finomsággal mutatja meg minden pórusát, ráncát, és nem jelent akadályt a tekintetnek a fátyolszerű felszín sem. Látni engedi Kovács József agyát, fogát, szívét, fodrozódó beleit, csípőjének lapos csontját. Ott áll az egész ember életnagyságú, háromdimenziós árnyéka, árnyékneuronjain pedig végtelenített árnyékgondolat kereng: „Hát ez meg mi?!...”

Kés a porban

Gyakorlatilag a szomszédai szeme láttára ölt a háza udvarán Cs. Béla felsővárosi lakos. Az ötvenkét éves betanított munkás az elmúlt szombaton végzett áldozatával.
veres-kes_1.jpg- Csupa vér volt a keze, csak a kés vasa villogott ki a vörösből - mondja Erzsike, a bal szomszéd. - Ott állt fölötte mire a kerítéshez értem, tudja kivetett az ágy, az alvégen gazoltam, és már én se vagyok olyan fürge! Lihegett, az arca eltorzult, még soha nem láttam ilyennek! Egyébként békés természetű embernek véltem, nem is nagyon erősnek, nem gondoltam volna, hogy képes lenne ezt megtenni!
- Az áldozatot is jól ismerték?
- Áh, dehogy! - veszi át a szót Erzsike férje, aki eddig némán támaszkodott az ásójára. - A Béla magának való ember volt. Öt éve elvesztette a feleségét, azóta nem is nagyon szomszédolt. Köszöntünk egymásnak, váltottunk néha egypár szót a kerítés fölött, de más semmi. A Hédi meg alig egy éve került hozzá, hogy honnan, nem tudom. Gondolom, jól megvoltak, legalábbis a Béla nem panaszkodott. A Hédinek meg a hangját se nagyon hallottuk, sőt látni se nagyon láttuk, csak néha az udvaron, amikor a Béla nagytakarítást tartott a portán. ...Amúgy formás volt, bevallom, én is megnéztem magamnak!
- Az volt, na, ezt még én is elismerem! - teszi hozzá Erzsike.
- És senki nem sejtett előre semmit? - faggatom tovább a szaporodó szomszédsereget.
- Nekem úgy homályosan célozgatott a Béla - szólal meg vonakodva egy erős testalkatú, kopaszodó férfi -, de nem vettem komolyan. Mondta, hogy egyre nehezebb a Hédivel. Azt is mondta, hogy még a télen véget vetett volna a dolognak, de a Hédi megbetegedett, úgy meg nem akarta. De most, hogy meggyógyult végre, nem húzza tovább! Láttam rajta, hogy erős a szándéka neki, én mondtam, hogy gondolja meg, ha már felépült a Hédi, hadd erősödjön még egy kicsit, adjon neki még valamennyi időt! De láttam, nemigen hajlik rá. Azt azért nem hittem, hogy egyik napról a másikra képes végezni vele!
- Tanúja volt valaki az esetnek?
- Nem! Nagyon korán csinálta, épphogy kivilágosodott, akkor még nem nagyon vannak ébren - mondja Kolos, a másik szomszéd. - A sikítás meg a dulakodás hangjára ébredtem, kinéztem az ablakon - rálátok a Béla udvarára -, de addigra már kivonszolta a fa alá, leteperte és belevágta a kést. Mire kiértem, már nem tudtam volna segíteni, véget ért az egész. Erzsike is akkor bukkant fel a túloldalon - bök fejével az asszony felé. - Nem lehetett könnyű a Bélának sem, ahogy az Erzsike mondta, látszott is rajta, még a lába is remegett!
- No és mi történt ezután az áldozattal?
- Mi történhetett volna? - néz rám Kolos hökkenten. - Nyáron, majdnem harminc fokban? Feldarabolta a disznót és bevágta a fagyasztóba!

A piros sál

Talán már mondtam nektek, talán nem, Velencétől nem messze (nem a csónakos-vizes, hanem a tavas Velencétől, ahol Botond lakik), nem csak mező van, hanem erdő is! Az erdőben meg persze fák, a fák közt állatok, amelyeknek hol nagyon jó a dolguk, hol meg bizony nélkülöznek...

sokkaja.jpgTavasszal és nyáron szép nekik az élet, hisz minden csupa zöld, langyos a levegő, a dús lombok megfogják a szelet, megszelídítik az esőt, no és mindegyikük bőven talál magának rágcsálni, ropogtatni, nyammogni és csámcsogni valót. Ám amikor megsárgulnak a levelek, hűvösek lesznek a nappalok és csípősek az éjszakák – vagyis ősszel -, már nincs lédús gyümölcs a fákon, bokrokon, kövér kukac az avarban vagy a kéreg alatt. Sokan ezért közülük délebbre, messzi, melegebb vidékekre indulnak, vagy ha maradnak is, már téli szállásukat rendezgetik, a nagy szundira készülnek, teli pocakkal akarják átaludni a telet. Csak kevesen vannak – madarak és négylábúak -, akik felveszik a küzdelmet a hideggel, hóval, a hosszú és sötét, fagyos éjszakákkal kinn a szabadban, ahol a csupasz ágak közt fütyül a szél.

Ágasbogas, a fiatal szarvas is jókedvűen szimatolgatott a langyos, májusi szélben, amikor is valami furcsa, erős, egyszerre kellemes és kellemetlen illat férkőzött az orrába.
- Hát ez meg mi, Mama? - kérdezte bizalmatlanul, közelebb húzódva anyjához, a fák árnyékába.
- Ez? - kérdezte a szarvastehén, magasra tartva nedves orrát. - Ez az erdőkerülő ember. Pipát szív, azt érzed.
- Mit csinál ez az erdőkerülő?
- Járja az erdőt-mezőt, figyeli a fákat meg az állatokat, vigyáz a rendre. És télen ennivalót hoz nekünk, amikor a legjobban éhezünk. Ha télen nem tette volna, én sem tudtalak volna szoptatni téged. Nem kell barátkoznod vele, de félned sem kell tőle. Érted?
- Értem – felelte Ágasbogas, még egyszer beleszippantva a furcsa, könnyű füstbe, és felidézte magában anyja tejének finom, édes ízét... 

agasbogas2.gifEltelt a tavasz, eltelt a nyár is, Ágasbogas már a maga útját járta az erdőn, maga kereste meg a táplálékát. Tudta minden csapás, ösvény helyét, tudta merre járnak azok a fura, büdös és hangos dobozok az erdőn átvezető széles utakon, amelyeknek éjszaka úgy világítottak a szemei, hogy egészen elvakították azt, aki beléjük nézett, és azt is tudta persze, hogy hol áll az erdőkerülő háza. Néha látta is őt, amint hol gyalog, hol egy olyan dobozzal járja az erdőt, hoz-visz dolgokat, vagy felszedi a vasfogakat, amik megfogják és nem eresztik azok lábát, akik figyelmetlenül beléjük lépnek. Nem félt tőle, de nem is barátkozott vele, mindkettőjüknek megvolt a maga dolga. Ágasbogasnak például az, hogy minél többet egyen, minél jobban kigömbölyödjön, mert érezte a csontjaiban, hogy koplalós hónapok, ínséges idők jönnek. 

Amint a hó lehullt, Ágasbogas megtudta, milyen jó dolga is volt a megelőző télen, amikor még az anyja is szoptatta! Az édes tej bizony nagyon finom volt, jólesett a hideg, fehér takaró alól kikapirgált, vézna és íztelen fűcsomók mellé, most viszont minden falatért magának kellett megküzdenie! Azután pedig, hogy a hó tetejére egy éjszaka még vastag jégkéreg is hízott a fagyos esőből, már járni is kín volt. Összeszabdalt, vérző lábbal rágcsálta a fakérget, annyira éhes volt néha. Aztán újra feltűnt az erdőkerülő... 

Egy nap bepöfögött a nagy rétre a büdös és zajos dobozán, aminek a hátuljában mindenféle fákat hozott, és kopácsolni kezdett. Ott zajongott egész álló nap Ágasbogas kedvenc tisztásán, úgyhogy ő el is menekült messzire, csak alkonyatkor merészkedett vissza. Egy fura szerkezetet talált ott, hasonlót az erdőkerülő házához, csak ennek nem volt oldala. El sem tudta képzelni, mire lehet jó az ilyen.
Másnap az erdőkerülő ismét megjelent, de most nem kopácsolni jött, hanem friss, illatos szénát, ízes magokat hozott, és mindet beletette egy fekvő valamibe, hogy ne a földön heverjen, aztán elment. Ágasbogas sokáig csak messziről figyelte a rengeteg ennivalót, nem mert odamenni, de azután csak győzött az éhsége! Aznap degeszre ette magát abból, amit az erdőkerülő hozott. 

Így ment ez ettől kezdve, az erdőkerülő rendszeresen megjelent, és ennivalót hozott, Ágasbogas és még páran – szarvasok, őzek – pedig belakmároztak belőle, Így akkor sem szédelegtek az éhségtől, ha semmi ehetőt nem találtak az erdőn, és egészen jól elviselhető lett számukra a hideg.
A tél közepén aztán egyszer csak borzalmas vihar csapott le az erdőre. A fiatal fák hajladoztak, az öreg, vastag törzsek pedig nyögtek és recsegtek, innen is, onnan is pattanások, roppanások hallatszottak. A vad szél hatalmas ágakat tört le, vén tölgyeket forgatott ki a földből, miközben ordítva vágta a havat a reszkető állatokhoz.

Másnap az egész erdő úgy nézett ki, mintha egy óriási vaddisznó gázolt volna át rajta, mindenfelé csak romok, letört ágak, meredező csonkok, égnek forduló gyökerek látszottak. Ágasbogas elcsigázva vánszorgott az etetőhöz a tisztásra, de az bizony csúfosan festett! Egyik oldala megrogyott, teteje félrecsúszott, gerendái egyike-másika a földön hevert, ennivalónak pedig se híre, se hamva nem volt, messze hordott mindent az orkán.
Ágasbogas csalódottan álldogált, majd fülelni kezdett, mert a csikorgó fagyon át halk pöfögést hallott. Az erdőkerülő lesz az! - csillant fel a szeme, és ha embergyerek lett volna, biztosan megnyalja a szája szélét, ahogy az ételre gondolt. Csendben visszahúzódott a fák közé, onnan figyelt.

Megjött az ember és kiszállt a dobozából. Vastag, élénkpiros sálat hordott a nyakában, mert hát szikrázott a hideg, majd dörmögve körbejárta az etetőt. Azután rágyújtott arra a micsodára, amiből a fura szagú füst máskor is előbodorodott, és mindenféle csuda dolgokat vett elő. Ahogy Ágasbogas gondolta, ezekkel szokott régebben kopácsolni meg berregni. Egy perc múlva neki is állt helyrehozni a kárt, nagyot nyögve felállította az etető egyik lábát, kitámasztotta valamivel, aztán fogott egy fadarabot, felállt egy másikra, és kopácsolni kezdett. Ekkor óriási reccsenést hallott Ágasbogas (majdnem elszaladt ijedtében), és az egész szerkezet hirtelen eldőlt...
Ágasbogas csak állt, várta, hogy az erdőkerülő előkerüljön a diribdarabok közül, de az csak nem bukkant fel. Lassan közelebb óvakodott - evett is volna már, kíváncsi volt, mi van -, és egyszer csak meglátta a piros sálat. Ott hevert a földön az ember mellett, aki egy vastag gerenda alatt feküdt csukott szemmel, a lába furcsán kicsavarodott, és meg sem moccant. 

Ágasbogas érezte, hogy valami baj van, de elképzelni sem tudta, hogyan tudna segíteni. És hogy egyáltalán kell-e? Aztán belátta, ha az erdőkerülő a legnagyobb fagyban, szélben is hordta nekik az elemózsiát, úgy illik, hogy ő se hagyja cserben. De mit csináljon? Szólni kellene a többi embernek, hogy baj esett, gondolta. De hogyan szóljon, ha egyszer nem tud embernyelven beszélni? Akkor arra gondolt, hogy a többi ember akkor is kitalálhatja, hogy segíteni kellene, ha csak egy jelet hagy nekik.
Fogta hát magát Ágasbogas, és óvatosan közelebb lépve, felcsippentette a sálat a hóból. Nézte még egy kicsit az embert, de mert az továbbra sem nyitotta ki a szemét, elindult a széles út felé, ahol a zajos és büdös dobozok járnak.
A tisztásról egy hosszú, girbegurba csapás vezetett az útig, Ágasbogas ezen ment végig, és amikor végre kiért a fák közül, keresett egy kinyúló ágat, a sálat pedig rágubancolta. 

botiapa.jpg- Nézd csak Apa, mi van ott! - kiáltott fel Botond, ahogy valami virító vöröset látott meg az út mellett.
Apa lelassított és megállt a valami mellett. Kiszálltak, hogy megnézzék, mi az. Egy sál volt.
- Ez furcsa – mondta Apa -, autónyomot látok befelé, de kifelé nem, és lábnyomot sem, csak egy szarvasét. De a szarvasok nem viselnek sálat!
- Menjünk be akkor – javasolta Botond - és nézzük meg, mi van ott!
- Jó – felelte Apa -, menjünk be és nézzük meg!
Visszaültek az autóba, és Apa bekanyarodott a csapásra. A már letiport havon elég könnyen haladtak, végül egy tisztásra jutottak.
- Nézd csak! - mutatott előre Botond. - Az ott mi?
- Egy etető – mondta Apa -, de mintha feküdne ott valaki!
Odasiettek, és Apa azt mondta, hogy baleset történt, Botond maradjon kicsit távolabb. Szabolcsra (az erdőkerülőre, akinek azért tudták a nevét, mert néha találkoztak és beszélgettek vele, amikor kirándultak) rádőlt az építmény, és mentőt kell hívni. Így aztán elővette a csillogó mobilját (ami olyan volt, hogy Botond akár le is ejthette, akkor sem tört össze), és segítségért telefonált.
Amíg a mentőre vártak, Apa egy pokrócot vett ki a kocsiból és betakarta vele Szabolcsot, a dzsekijét pedig összegöngyölte és a feje alá tette, de mást nem csinált vele, azt mondta, ilyenkor nem szabad mozgatni. 

Aztán persze megjöttek a mentők, óvatosan kiszabadították az erdőkerülőt, hordágyra fektették, berakták az autójukba és elszáguldottak. Hallani lehetett, hogy kinn az úton már a szirénát is bekapcsolták.
- Nem értem én ezt – mondta Apa, ahogy ballagtak visszafelé az autójukhoz. - Ha rádőlt az etető Szabolcsra, ki vitte ki az útra a sálat, és hogyan? Hiszen nem láttunk lábnyomot, csak egy szarvas járt arra, a szarvasok pedig nem járkálnak piros sállal, hogy segítséget hívjanak, igaz?
- Igaz – mondta Botond kicsit bizonytalanul, utoljára körülnézve. És mintha egy agancsos fejet látott volna hirtelen visszahúzódni a bokrok közé! De ebben maga sem volt biztos… 

Ahogy Botondék is elmentek, csend ült az erdőre. Ágasbogas még egy darabig tétován álldogált, de aztán arra jutott, hogy biztosan jól csinált mindent, megfordult, és elballagott, hogy valami harapnivalót keressen.

Másnap két ismeretlen ember jelent meg a tisztáson, kijavították az etetőt, és egész télen ők hordták a szénát, a magot. Aztán tavasszal, amikor Ágasbogas már minden nap könnyen megtömhette a hasát megint, egy délutánon ismerős szag szivárgott az orrába. Furcsa volt, egyszerre kellemes és kellemetlen, de mindenképpen ismerős. Ágasbogas a szélnek fordult, beleszimatolt, elégedetten állt. Ha embergyerek lett volna, biztosan szélesen mosolyog.

agasbogas.jpg

Csodálatos Föld!

- Azok ott micsodák? - mutatott a völgy túloldalára, ahol az erdő kezdődött.
- Őzek - feleltem. - Nem ismered őket?
A homlokát ráncolta, és maga elé bámult.
- De, azt hiszem, igen - szólalt meg. - Voltaképpen ismerem őket, csak még sohasem láttam egyet sem, és tudod, egészen más így, mint ...emlékezni.

Nem válaszoltam semmit, ezeket a napnyugta előtti perceket mindig a csöndnek és a szemlélődésnek tartogattuk, nem sokat beszéltünk. Jól megértettük egymást, bár ő nem az én fajtám volt. A teste, a keze, a lába, a hangja, mind, mind olyan, mint bármelyikünké, de azért ha valaki alaposabban megnézte volna, akkor rájön, hogy nem a mi bolygónk szülöttje.
Kitéptem egy fűszálat, laposan a hüvelykujjaim közé vettem, erősen összeszorítottam és megfújtam. A magas hang messze szállt, az őzek felkapták a fejüket, aztán kis tétovázás után becsörtettek a bokrok közé.
- Hogy csinálod? - hajolt közelebb. Megmutattam.
Habozva babrált egy fűszálon.
- Nyugodtan szakítsd le! - mosolyogtam rá megnyugtatón. - Látod? - mutattam körbe. - Itt milliárd és milliárd van belőle, nem baj, ha letéped!
- Tudom - felelte. - De te is tudod, miért érzem azt, hogy bűnt követek el! 

Tudtam, persze, hogy tudtam. Amikor először bezörgetett az ajtómon, hogy szállást és valami ennivalót kérjen, csak egy porlepte vándort láttam benne. Aztán amikor először ültünk le szemtől szemben azt is észrevettem, hogy annyi fájdalom sugárzik a tekintetéből, amitől összeszorul a szív. És persze nem kellett ahhoz sem sok idő, hogy rájöjjek, nem az én planétám, hanem az űr vándora vett szállást nálam.

- A te világod olyan nekem - mondta a második este, teázgatás közben -, mint... – vizsgálódva rám nézett - mi az, ami után úgy vágysz, hogy amikor az eszedbe jut, legszívesebben hagynál mindent, és csak várnád, várnád, hogy eljöjjön, hogy a tied legyen végre?
Elgondolkoztam.
- Nem is tudom. ...Talán a tavasz! Amikor már naponta közelebb érzem azt a reggelt, amikor megcsurran minden jég, és a szellő meleget hoz a síkság felől. Igen, a tavasz!
- Jó akkor hát legyen a tavasz! – folytatta. - A te világod olyan nekem, mintha te egy évszázadokig tartó tél után egy reggel arra ébrednél, hogy meleg szellő leng, csepereg az eresz, dalol az összes madár… Beleszédültem, ahogy megláttam a bolygótokat! Olyan volt, mint... - Elhallgatott.
- Mint a tiéd volt valamikor? - találgattam.
Komoran bólintott.
- Ilyen lehetett, igen. De ma már rég nem él ott senki. Halott, elhagyatott. Mi pedig századok óta kóborlunk, szétszóródva az univerzumban, egyre halványuló emlékekkel arról a helyről, ami valamikor a boldog otthonunk volt.
- Hogyan történhetett ez meg?
- Ki tudja már? Ki tudja azt, amikor kártyavárat épít és felteszi az utolsó lapot, azt, amit már nem bír el az ingatag szerkezet, hogy melyik is az a kártya, amelyik igazából megcsúszik és maga után ránt mindent? Mi sem tudjuk hogyan történt. Egyszerűen felelőtlenül, lépésről lépésre tönkretettük a világunkat, eljuttattuk oda, ahol már csak az összeomlás volt hátra és a menekülés. És most - intett körbe - keresünk, reménykedünk, félünk... 

A fény végképp elenyészett, puha, langyos sötétség takarta be a völgyet, felszikráztak a csillagok.
- Holnap továbbmegyek - állt fel, leporolva nadrágját. - Ez a ti világotok, és én amúgy is egyedül vagyok itt.
Nem szóltam semmit.

fold-karkoto.JPG

Másnap reggel már nem volt sehol. Ágyát rendben bevetette, szobáját kisöpörte, búcsúajándéka az asztalon hevert. Furcsa, asszimetrikus nyaklánc, különféle kövekből. Összesen kilenc darabból, az egyik közülük - ő azt mondta, a harmadik -, mint a türkiz tündökölt. Az ő otthona.
Behunyt szemem mögött is láttam, ahogy száguld a semmiben, keresve valamit, amit ő talán soha nem találhat meg, egy tökéletes, csak reá váró világot. A szívem belesajdult, úgy sajnáltam ezt a szegény, szerencsétlen, hontalan Embert.

Érthetetlen? – űrmentők

A világ tele van csodákkal, de mi a csodákkal nem igazán tudunk mit kezdeni. Ha találkozunk eggyel, akkor felhúzzuk a vállunkat, széttárjuk karunkat, és tanácstalan képet vágunk. Történeteinket néha feljegyzi és közreadja valaki, hogy mások is tanácstalan képet vághassanak.

 

G.J.-né, Kati ma is vallja: életét csodának, legalábbis megmagyarázhatatlan, rendkívüli beavatkozásnak köszönheti. Tizenkét évvel ezelőtt olyasvalami mentette meg, amit - jobb híján - ma is "űrmentőnek" nevez. 

- Abban az évben három hetet a szabadságomból a svájci barátaimnál töltöttem. Én ugyan egyedül voltam magyar a népes társaságban, de ettől függetlenül remekül éreztem magam, jól telt az idő. Mindannyian imádtuk a természetet, így aztán egyfolytában kirándultunk, mászkáltunk. Ami velem esett meg, az is egy négynapos hegyi túrán történt.
Jó darabon autóval mentünk be a hegyek közé, egészen egy kis településig, ahol letettük a kocsikat, felvettük a hátizsákokat, és elindultunk az eltervezett útvonalon. Csodálatosan szép kora tavasz volt, mi valamivel a hóhatár alatt haladtunk, minden zöldellt, csobogott, csicsergett, olyan volt az egész, mint egy életre kelt képeslap! A hőmérséklet a hegyek takarásában kicsit borzongató, de a napsütéses lankákon igazán kellemes volt, este pedig jólesett a tábortűz, a forró tea, a vastag hálózsák a sátorban.

urmentok.jpg

A második napon lejjebb ereszkedtünk, a fenyők mellett egyre több másféle fa is feltűnt, több lett a fű, a bokor, a virág. A terep viszont nehezebb lett, a vidék lassan szeszélyesen egymás mellé dobált, hatalmas sziklák kusza labirintusává változott. Egy kisebb gerinc lábánál álltunk meg enni és egy hosszabb pihenőt tartani. Frissnek éreztem magam, gondoltam, amíg a soron következők elkészítik a közös ebédet, felkapaszkodom, körülnézek, milyen a kilátás.
Egyedül vágtam neki a gerincnek, nem tűnt veszélyesnek. Ment is minden rendben, rövid idő alatt annyira eltávolodtam a többiektől, hogy se nem láttam, se nem hallottam őket. Nem féltem, hogy eltévedek, hiszen csak leereszkedem ugyanúgy, ahogy jöttem, a gerinc vonala visszavezet hozzájuk! Csakhogy ráléptem egy laza kőre, az kifordult a súlyom alatt, én pedig megcsúsztam és gurulni kezdtem lefelé az oldalban. Próbáltam megkapaszkodni az első métereken, de aztán már nem tudtam befolyásolni a csúszásomat, és csak arra figyeltem ahogy tudtam, hogy védjem a fejemet. Nézd, az egyik kisujjamból hiányzik a legfelső perc, ezt is akkor vesztettem el, gurulás közben beékelődött két kő közé, és egyszerűen leszakadt!

Nem tudom, hogy mennyit pöröghettem, bukfencezhettem, zuhanhattam lefelé mire megfogott a növényzet, mert közben elvesztettem az eszméletemet. Az is isteni csoda volt, hogy nem tört el semmim, nem loccsant szét a koponyám egy sziklán, az az ájulás tehát igazán nem volt nagy ügy!
Mire magamhoz tértem, már majdnem teljesen besötétedett. Rettenetesen fáztam, tele volt a testem komoly zúzódásokkal, a sérült ujjamtól egy merő vér volt mindenem, és bár akkor még ott lefegett a helyén, természetesen úgy lüktetett, hogy üvölteni tudtam volna! Arra nem is gondolhattam, hogy visszakapaszkodjak a gerincre, elindultam tehát vele párhuzamosan arra, amerre egy kicsit lejtett a terep. Abban reménykedtem, hogy jó az irány, és a társaim talán szétszóródtak és elindultak már a gerinc két oldalán, hogy felkutassanak. Hamarosan utamat állta azonban egy sziklafal, aztán egy szurdokba keveredtem, szóval eltévedtem, és már fogalmam sem volt, hogy merre járhatok! Olyan fáradt és kétségbeesett voltam, hogy csak botorkáltam, botorkáltam tovább, egyre arra számítva, hogy a következő szikla mögül ismerős hangokat hallok. Úgy rémlett, néha hangos dübörgést hoz az éjszaka, gondoltam, már helikopterrel is keresnek...
Nem akartam megállni, mert nem volt sem igazán meleg holmim, sem tűzszerszámom, se tüzelni valóm, és ha megpihenek, leülök, akkor elalszom, ha pedig elalszom, akkor kihűlök, hiszen már csak alig fagypont fölött volt a hőmérséklet.

Iszonyú fáradtan, félálomban, egy vízmosásban haladtam lefelé, amikor az hirtelen elfogyott a talpam alól. Megbillentem, majdnem beleléptem az ismeretlen mélységbe. Letérdeltem, a párkány szélére óvakodtam, és nyakamat nyújtogatva lebámultam. Úgy tűnt, hogy a vízmosás úgy húsz, huszonöt méterrel lejjebb folytatódik, itt alighanem egy alkalmi vízesés zubog időnként lefelé, de ami igazából megdöbbentett, az egy lapos, teljesen sima, halvány barackszínben derengő felület volt, alig két-három méterrel alattam. Az alakja, ahogy láttam szabályos kör volt, az átmérője pedig úgy tizenöt-húsz méter, és ez a valami enyhe meleget sugárzott. Letörtem hát egy lombos ágat, és rádobtam. Szerettem volna kideríteni, egyáltalán, milyen halmazállapotú alattam a felület? Lehetett volna akár folyékony is, vagy olyan, mint egy tál puding! Az ág ráesett és csúszott egy kicsit. Egy követ hajítottam utána. Úgy koppant, mintha egy vastag plexilapra esett volna. Lekapaszkodtam.
A felület valóban meleg volt, vagyis inkább langyos. Megkopogtattam, megdöngettem, de fogalmam sem volt, miből lehet. A párkánynál, ahol lemásztam, úgy simult a sziklához, hogy még a kezem se fért volna be, ezért kicsúsztam a kör szélére, hadd lássam, hogyan folytatódik a valami lefelé! Na, ez fölösleges erőfeszítés volt, mert nem láttam semmit! Úgy festett, hogy egy hatalmas, éjfekete henger barackszínű tetején csücsülök…
Nem érdekelt tovább. Nem érdekelt, hogy ez egy titkos katonai objektum vagy egy őrült, gigantomán művészeti alkotás, egy erőmű épülete vagy egy UFO! Sima volt és meleg! Lefeküdtem.

Másnap délelőtt, alig száz méterre egy majortól, egy csűrben ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, és bár emlékeztem éjszakai kalandomra, azt el is hessegettem mindjárt, betudva súlyosan sérült állapotomnak, úgy megörültem a civilizációnak!
Két napig voltam kórházban, amíg ellátták az ujjamat és a zúzódásaimat, meg kivizsgáltak persze. Amit meséltem (mert elmeséltem végül amire emlékeztem), abból nyilván egy szót sem hitt el senki sem, az orvosok is a sebnek és a sokknak tudták be a „képzelgést”, no meg annak, hogy félig önkívületben milyen óriási távolságot tettem meg a baleset helyszínétől a gazdaságig!

Bennem aztán az első napok bizonytalankodása után - amikor még magam is hinni kezdtem ápolóimnak – mégis egyre csak erősödött a meggyőződés, hogy minden úgy történt, ahogy emlékeztem rá. De csak négy év múlva jutottam ki megint ugyanoda.

Nem volt könnyű rábeszélni a társaságot arra, hogy menjünk el és keressük meg az én titokzatos hengeremet, de végül csak sikerült valahogy. Mint a mesében, a harmadik napon, a csapat legfiatalabb tagja talált rá a helyre. Kétség sem férhetett hozzá, hogy jó helyen jártunk! A vízmosás, a leszakadó rész, a párkány, mind olyan volt, mint ahogy azt nekik és neked is elmeséltem. Csak a henger nem volt sehol. Találtunk viszont mást! Egy teljesen szabályos, tizennyolc méter átmérőjű, négy és fél méter mély benyomódást a kemény, köves, sziklás földben, közvetlenül a párkány alatt, Olyant, mintha egy óriás ide tette volna le valami süppedős talajra az ő igen nagy és igen nehéz tejesüvegét. Az oldalán és az alján friss növényzet sarjadt, csemetefák, bokrok nőttek. Legfeljebb négyévesek…

Lebegés

A világ tele van csodákkal, de a csodával nem tudunk mit kezdeni. Láttán zavartan megvonjuk vállunkat, széttárjuk kezünket, tanácstalan képet vágunk, aztán megyünk tovább, hétköznapi dolgainkra. Nagy néha híre megy eseteinknek, és van, hogy valaki papírra is veti azokat, hogy mások is tanácstalan képet vághassanak.

 

lebeges.jpgAz 1870-es évek Amerikája sokféle meggazdagodási lehetőséget kínált a vállalkozó kedvűeknek, a néhány fős szórakoztató műsorok szervezése, menedzselése is tisztes megélhetést biztosíthatott. Egy skandináv bevándorló, bizonyos Bill Svanson gruppja is ilyesféle produkcióval járta a nyugatot, ráadásul Bill nem is volt ügyetlen ember, jól bűvészkedett, hipnotizőrként és illuzionistaként is megállta a helyét, így hát a társulat műsorának is ő volt a fő attrakciója. Ami vele megesett, az egy Goldfields nevű kisvárosban történt.

Svanson műsorának egyik leglátványosabb jelenete az volt, amikor a színpadon, a hipnotizált nézővel felemeltetett valakit a közönség soraiból, székestől. Azon az estén sem kezdett másként a műsorhoz mint egyéb alkalmakkor, eltekintve attól, hogy Goldfieldsben egy bizonyos Emma Tasek nevű hölgyet választott "médiumnak". Emmát annak rendje és módja szerint leültette, rövid idő alatt elaltatta, ezt követően pedig megkérte, hogy "hipnotikus ereje segítségével" emelje fel a negyedik sorban azt a köcsögkalapos úriembert! A fiatal nő tétova mozdulataira válaszul, a néző valóban emelkedni kezdett, ami rendben is lett volna, hiszen a szék ügyes rekvizit volt, a férfi pedig a társulathoz tartozott, de itt a dolgok váratlan fordulatot vettek!

A mindenfelől felhangzó, elismerő oh!-ok és ah!-ok mellett itt is, ott is halk sikkantások, izgatott zsivaj támadt a nézőtéren. Egyre több szék kezdett emelkedni a teremben, és alig egy perc múlva már szinte nem is volt olyan a helyiségben, amelyiknek lábai a padlót érintették volna!

A mágus – arcán gyöngyöző verítékkel – próbálta leállítani a produkciót, de Tasek kisasszony csak nem akart felébredni! A nézők elragadtatása lassan ijedelemmé változott, a tömeges és véget nem érő lebegésből kezdett mindenkinek elege lenni, többen lecsusszantak a padlóra, és dühösen gesztikulálva a színpad szélénél gyűltek össze.

Nyolc perccel az első felemelkedést követően a médium szeme hirtelen felpattant, és mindenki visszazökkent, visszazuhant a földre. Emma Taseket ölben kellett kivinni, úgy elgyöngült, és mint később az orvosi vizsgálat megállapította, a nem egészen tíz perc alatt, amíg a színpadon tartózkodott, körülbelül tizenkét fontot veszített a súlyából.

Bill Svanson még a produkciót követő zűrzavarban távozott az épületből, majd ugyanazzal a lendülettel a városból is, társulatával együtt. Ezt a másnapi, az eseményekről részletesen beszámoló Goldfields Morning szerint igen okosan cselekedte, mert Emma kisasszony rokonai nagyon feldúltan keresték később a szállodájában!

Emma – aki a valaha is feljegyzett legnagyobb tömeget emelte a magasba ismeretlen, spirituális erejével – a későbbiekben semmiféle különleges képességről nem tett tanúbizonyságot. Igaz, hipnotizálni sem engedte magát, soha többé!

Egy jó kis nap...

A “Ne Vásárolj Semmit Nap” olyan átütő sikert aratott, hogy azon még maguk a kezdeményezők is elcsodálkoztak. Emberek százezrei, vagy talán milliónál is többen mondták ki: ma nem vásárolok semmit, és bizony meg is tartották! Programok serege gondoskodott arról, hogy mindenki tudja, miről van szó, és úgy általában, zökkenőmentesen ment minden...

(Háromnegyed évvel a Ne Vásárolj Semmit Nap előtt:)

nevasaroljsemmitnap.jpgAz Egyesült Művek nem véletlenül lett Egyesült Művek. Jogelődjei kitartó, szorgos munkával dolgozták meg a piacot, a konkurenseknél mindig egy lépéssel korábban éreztek rá arra, mire vágynak a fogyasztók. Így híztak egyre, Kis Gömböcként nyelve el a cégeket, míg igazi óriássá lettek. Hatékonyságuk még most is félelmetes volt, többek közt a legendás brain-stormingoknak is köszönhetően...

- Nos, akkor az alapelvekben egyetértünk - összegzett az ügyvezető -, úgy tűnik, ez egy olyan civil kezdeményezés, amihez érdemes lenne csatlakoznunk. Ki mit tud ehhez hozzátenni? - és várakozón a piackutatás vezetőjére nézett.
- Felméréseink szerint - vágott az a mondandójába - szerencsés esetben akár másfél-kétmillió fogyasztóval is számolhatunk a napot megelőző egy-két napban. Javarészt tizenhét és negyvenöt év közötti, fizetőképes populáció, főképp a fővárosban és a nagyobb városokban. Felülreprezentáltak köztük a középiskolások, az egyetemisták, a diplomások, az internethasználók.
- Hogyan tudjuk elérni őket? - szólt a kérdés a marketingkommunikációs vezetőnek.
- E-mailek, fórumok, iskolai lapok, szórólap, vadplakát, némi támogatás a civileknek, no és a témát egészen biztosan felkapja a bulvár is, szinte semmi befektetés nem kell, vagy ha igen, az meghozza a hasznát is - mondta az.
- Mit tudunk a célcsoportnak kínálni? - fordult az igazgató az értékesítés vezetőjéhez.
- A lehetőségek szinte korlátlanok! - mosolygott az szélesen. - Vegyük talán sorra!...

(Néhány nappal a Ne Vásárolj Semmit Nap előtt:)

- Emberek, ne feledjétek, holnapután-után itt a Ne Vásárolj Semmit Nap, hát ehhez tartsátok magatokat!- zengte meggyőzőn a negyedéve alakult, és egyre népszerűbb NVSN199.1 adó műsorvezetője. - Mondjatok nemet a mértéktelen fogyasztásra! Toljatok ki a várost elcsúfító reklámtábla-tulajdonosokkal, és hirdessétek magatokon ezt a napot! Húzzatok már most NVSN pólót, ami száz százalékban pamut, nem szennyezi műszállal a környezetet! Küldjetek ismerőseiteknek újrahasznosított papírból NVSN képeslapot, ha lehet NVSN bélyeggel, mert annak öt százalékával a WHO-t támogatjátok! Ne feledjétek, holnapután-után még mi sem szólalunk meg, legyen az a nap a tiszta éter napja, de most jön a reklám!

A pólók szépen fogytak, lelkes önkéntesek árulták azokat is meg a baseball sapkákat is, de lehetett kapni vicces, papír bevásárlótáskát is, amelynek mindkét végén fülek voltak és mindkét vége le volt zárva, kamu bankkártyát NVSN Bank felirattal, pillanatragasztóval lezárható NVSN konzervdobozt a pénztárcák elrakásához, és még ezernyi hasonló különlegességet. Bármit is vett meg az ember, biztos lehetett benne, hogy újrahasznosított, természetes anyagot vásárol, és az egyébként mértéktartó ár egy részével hozzájárul valamelyik világszervezet működéséhez.
Különösen népszerűek voltak a nagy nap előtt, mozgóárusoktól beszerezhető NVSN szendvicsek és egytálételek, amelyek tartósítószert és állományjavítókat nem tartalmaztak, hőkezelt és vákuumozott tartalmukat pedig elbomló fólia védte. Sokan vettek azokból a kis “segélycsomagokból” is, amelyek NVSN feliratú fadobozában olyan apróságok voltak, mint egy kis csomag zsebkendő, néhány biztosítótű, varrótű és cérna, pár sebtapasz, néhány tabletta fájdalom- és lázcsillapító, egy golyóstoll betét és hasonlók.

(A Ne Vásárolj Semmit Napon:)

Maga a Ne Vásárolj Semmit Nap is hozott még meglepetéseket, hiszen egy csomó, előzőleg megvásárolt NVSN termék borítása, vagy egy külön szelvény további szolgáltatások igénybevételére jogosított (arra természetesen gondosan ügyelt mindenki, hogy aznap semmiért se kelljen fizetni, egyik rendezvényen sem). Jól fogyott a hűtődobozokból a két NVSN szendvics vonalkódért kapható Ma Ingyen Nyalok krémfagylalt és a három kódért járó Ma Ingyen Kortyolok gyümölcslé is. Valóságos majális-hangulat uralkodott nem egy helyszínen, a főváros központi színpadán óriási érdeklődés mellett választották meg a Legszebb Nem Vásárló Lányt, egy sereg helyszínről pedig az előzőleg megváltott NVSN kuponok ellenében tanulságos, buszos városnézésekre lehetett indulni a legnagyobb gyártók, üzemek ingergazdag, ám néha igen lehangoló környezetének megtekintésére.
A fogyasztói társadalom nyomasztó kényszereinek ezen a napon ellenszegülő vásárlók nem egyszer bizony erősen lehangolódva ingatták fejüket, amint a lepukkant üzemépületek mellett elgurulva végighallgatták a túravezetők kommentárjait például az adott gyártó által fizetett környezetszennyezési bírságokról vagy a GVH által rájuk kiszabott büntetésekről, és sokan azt is elhatározták biztosan, hogy másnaptól másvalaki harapnivalóját, italát, samponját szerzik be. Talán csak az Egyesült Művek volt kivétel, ahol ezen a napon szabadságot adtak a dolgozóknak, a rendezett telephelyen nem füstölt kémény, a kapun nem száguldoztak ki-be a kamionok.

(Napokkal a Ne Vásárolj Semmit Nap után:)

Az Egyesült Műveknél, miután egy hét múltán elkészültek a nem mindennapi akció mérlegével, szép pénzt fizettek ki prémiumként. Nem panaszkodhattak sem az értékesítésre, sem az imázsban nyert haszonra, így hát el is határozták, megtartják a NVSN199.1-et is, hadd szóljon! Hadd menjenek a reklámok 364 napon keresztül, azt az egyet, amikor majd nem, jövőre is kibekkelik valahogy...